21 JELE ANNAK, HOGY SZABADKŐMŰVES VAGY

 21 JELE ANNAK, HOGY SZABADKŐMŰVES VAGY

1. A nagymamád többszáz éves.

2. Nem szeretsz az óramutató járásával ellentétes irányba menni.

3. A szabályos és a szabálytalan szavak számodra mást jelentenek.

4. A nagymamád csak egyéves.

5. Azért tolakodsz, hogy megnézd, szabadkőműves-e a lökhárítón a matrica.

6. Az előtted haladó autónak derékszög és körző matricája van. Háromszor dudálsz, és őszintén csodálkozol, hogy a sofőr miért néz rád furcsán.

7. A gyermekeidnek bibliai nevük van.

8. Kedveled az akácfából készült bútorokat.

9. A gyermekeidet görög istenekről és istennőkről nevezted el.

10. Szereted és gyűlölöd Dan Brownt.

11. Még egy halrudacska, és megőrülsz.

12. ᑅ⪽ᐸ ⟇⪽ᐸᒷ⊐ ᒧᒪᐳᐸᒧᒷᒷᑅ ᐳ⟔ᑅ ⊐☐ᒪᒥᒬ⊓☐⟔ ᐳ⊓ᒥᐯ

13. Ellenőrzöd, hogy a buszpályaudvaron az elegáns úriember szabadkőműves gyűrűt visel-e.

14. Bekopogtatsz az emberek ajtaján, és megvárod, hogy viszonozzák a kopogtatást.

15. Időt töltesz azzal, hogy régi épületeket vizsgálgatsz a rend szimbólumai után kutatva.

16. Az angol nyelvtudásod rengeteget fejlődött, bár a régi angolra való hajlamod meglehetősen zavaró a barátaid és a családod számára.

17. A kedvenc széked a családod ebédlőjében keleten található.

18. A feleséged vagy a lakótársaid kíváncsiak arra, hogy mit csinálsz a fürdőszobában.

19. Történelmi személyiségeket és neves hírességeket guglizol, hogy megtudd, szabadkőművesek-e.

20. Nem beszélsz politikáról és vallásról, hanem türelmetlenül várod a páholy bezárását, hogy beszélhess a politikáról és a vallásról.

21. Mindig nevetsz, amikor kecskéket látsz.

A 12. jel dekódolva: 

YOU WOULD ACTUALLY TRY DECIPHER THIS

És persze megpróbálnád megfejteni ezt

---

Forrás: https://www.facebook.com/lansdowne711/photos/a.268477753354968/1165972660272135/?type=3

Szabadkőművesség és transzneműség - Olga Vallejo Rueda könyve

 Gender and Transgender in Masonry: Evolution in Advanced Societies

Nemek és transznemek a szabadkőművességben: Evolúció a fejlett társadalmakban

Olga Vallejo Rueda

A nem és a transzneműség a szabadkőművességben úgy tűnik, hogy nem összekapcsolható fogalmak. A szabadkőművesség azonban mint társadalmi mozgalom, amely átlépte az évszázados létezés akadályát, nem áthatolhatatlan a társadalmi változásokkal szemben.

Nagyon jól tudott alkalmazkodni , bár az archaikus mentalitások számára ezek a gondolatok tabut vagy vörös vonalat jelentenek, amelyet nem szabad átlépni, még kevésbé beszélni róla. Az LMBTQ+ csoportok és a feminizmus összefonódtak egymással, és ezt a szabadkőművességen belül is megtörtént.

Ez a munka ezzel foglalkozik, az intézmény demisztifikálásával, láthatóvá tételével és belülről történő önkritikájával a nemi és nemi viszonyok mikroszociológiai, konstruktivista és - miért ne - dekonstruktivista perspektívájából. Vegyes módszertan segítségével - kvantitatív és kvalitatív, statisztikai elemzést és négy esettanulmányt is magában foglalva - teszi láthatóvá: Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában és Ecuadorban mint fejlett, demokratikusnak tekintett társadalmakban a viselkedésformák, előítéletek, stigmák kialakulását, amelyek révén a férfiasság megakadályozza mindannak a humanizálását és teljes beilleszkedését, ami nőies, vagy  transz nőies.

A könyv szerzője, Olga Vallejo Rueda, szabadkőműves nagymester, főparancsnok és számos szabadkőművességgel foglalkozó könyv írója.

---

Források:
https://hedgemason.blogspot.com/2024/01/gender-and-transgender-in-masonry.html
https://olgavallejoruedablog.wordpress.com/

De Lincel lovag szabadkőműves mesterlevele

 A várkert Bazárban tavalyelőtt (2022. augusztus 30. - október 30.) bemutatott "Digitális Kincsek – Európa megteremtése" című vándorkiállítás egyik tárgya egy szabadkőműves oklevél volt:

De Lincel lovag szabadkőműves mesterlevele

Az iratot a Titok és Harmónia Szent János Szabadkőműves Páholy készítette 1766-ban, Máltán. Az oklevelet, amelyen a 18. századi szabadkőművességre jellemző szimbólumok láthatók, később elkobozta az inkvizíció. A páholyok a szabadkőművesség testvéri szervezetének alapegységei voltak: az építőmesterek helyi közösségeiből eredeztethetők, amelyek a 14. század végétől léteztek. A szabadkőművesség titkos volta sokakban gyanút ébresztett, amely az évszázadok során jelentősen hozzájárult a velük kapcsolatos összeesküvés-elméletek terjedéséhez.

A szabadkőművesek megjelenése Máltán körülbelül 1730-ra tehető, amikor a Szent János Rend néhány tagja érdeklődni kezdett a szabadkőműves mozgalom iránt. A szabadkőművesség a máltai lovagrend tagjai között is népszerűvé vált, épp úgy, mint a máltai társadalmi elit köreiben. A lovagrend tagjait többnyire saját szülőhazájukban, vagy valamelyik máltai páholyban avatták be a szabadkőművességbe.

Mivel a lovagok sokat utaztak a sziget és a kontinens között, a máltai szabadkőműves páholyok és a nagyobb francia kikötővárosokban – például Toulonban vagy Marseille-ben – működő szervezetek között élénk kapcsolat alakult ki, főképp 1760–1780 között.

E 1766. február 13-án kelt oklevél szerint, amelyet Renè-Augustin Beufvrier de la Loueie, a Francia Királyi Haditengerészet tisztje írt alá, a máltai Tökéletes Harmónia Páholy a Francia Nagypáholy (a későbbi Francia Nagyoriens) védnöksége alatt alakult meg. Az irat felhatalmazza de Lincel lovagot, hogy Máltán szabadkőműves páholyt alapítson.

A katolikus egyház 1738-ban, XII. Kelemen pápa regnálása (1730–1740) alatt tiltotta meg követőinek a szabadkőműves páholy-tagságot. XIV. Benedek pápa, aki 1740 és 1768 között vezette a katolikus egyházat, 1752-ben bullát is kiadott a szabadkőművesség ellen. A Máltán nyomtatásban 1786-ban megjelent bulla kiemeli, hogy a szigeten rengeteg tiltott, titkos társaság működik.

A 18. század folyamán az Inkvizíció Bírósága Máltán több mint húsz szabadkőműves üggyel foglalkozott. Az 1760-as években mások mellett Giuseppe Zahrát, a máltai matematikust és tanárt, valamint John Dodsworth máltai brit konzult, vagy 1794-ben Nicolò Isouard máltai zeneszerzőt is megvádolták azzal, hogy tagja valamelyik szabadkőműves páholynak.

---

Forrás:

Szabó Dorottya: Európa megteremtése: Történelem, emlékezet és az európaiság ezeréves mítosza, 101. oldal.

Stefka és Raffay aranyköpései a Pesti Srácoknak

"Országbomlasztó szabadkőművesség – Raffay Ernő és Az Öreg" címmel számolt be a pestisrácok.hu Raffay Ernő és Stefka István beszélgetéséről. Néhány örökérvényű megállapításuk:

"A titkos szabadkőművesség 1868-ban vált nyilvánossá, amikor is a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy Alkotmányát a magyar királyi belügyminiszter engedélyezte." 

(Feladat: Találja meg ebben a mondatban a három kapitális hibát!)

"... a Pogány testvérek ..." 

(Feladat: Milyen irányú tudatlanságuk alapján vélték Pogány Imrét és Pogány Józsefet családtagoknak?)

 "az egyik Pogány később részt vett Tisza István meggyilkolásában"

(Feladat: Bizonyított-e Pogány József részvétele a gyilkosságbam?)

"... mind-mind a magyar kereszténység, a római katolikus egyház megsemmisítésén dolgoztak ..."

(Feladat: Körülbelül hány katolikus és más keresztény egyházbeli (református, evangélikus, stb.) pap, püspök volt szabadkőműves?)

"Raffay Ernő kiemelte, hogy a marxista eszméken nevelődött szabadkőműveseknek ..."

(Feladat: Körülbelül hány százaléka volt a szabadkőműves páholyok tagjainak tőkés és nagytőkés?)

"... kiemelkedő szerepe volt abban – Károlyi Mihállyal, Kun Bélával, Szabó Ervinnel stb. együtt –, hogy a trianoni békediktátummal elvesztettük a történelmi Magyarország kétharmadát."

(Feladat: Kik léptették az I. világháborúba Magyarországot és vezették a vesztesek oldalára?)

"... a történelemhamisításban részt vesz jó néhány történész a Magyar Tudományos Akadémiáról is."

(Feladat: Melyik kutatóintézet tagja publikálta ősmagyar kifejezésként a "Baszjad Izüt" egy tűtartó karcolásaiból kiolvasva?)

VAD MÁRTON: MI ÉS MI NEM A SZABADKÕMÛVESSÉG SZENTÉLYE NAGYVÁRADON?

VAD MÁRTON

MI ÉS MI NEM A SZABADKÕMÛVESSÉG SZENTÉLYE NAGYVÁRADON?

 

Előre bocsájtanám, hogy ez az írás nem klasszikus értelemben vett kritika. Nem szeretne fenntartásokat megfogalmazni Nagyvárad legújabb, a közönség számára megnyitott intézményével szemben. Távol tartja magát az ezzel kapcsolatos dicsérő szavaktól is. Csupán azt szeretné tisztázni, hogy mi az, amit tudhatunk, és mi az, amit nem erről a megvalósult nagyszabású tervezetről, azután, hogy annak intézményi működése elkezdődött. Ezek alapján mindenki eldöntheti, hogy milyen hangnemű ítéletet formál róla. Fontos, hogy az ítéletalkotónak megfelelő mennyiségű fogalmi és tárgyi tisztázás álljon a rendelkezésére, amely alapján súlyozott véleménye alátámasztást kaphat.

Egyesek szerint megnyugvást hoz zaklatott világunkba az, ha látjuk, hogy épületek azt a funkciót töltik be, amelynek egykoron épültek. A 20. század eseményei nyomán hatalmas mennyiségben fosztottak meg építményeket eredeti funkciójuktól. Így lettek a rendházak jó esetben iskolák, rossz esetben raktárak, a zsinagógák jó esetben koncerttermek és kiállítóterek vagy rossz esetben zöldséglerakatok. Templomokban nem ritka a könyvesbolt, a turkáló vagy a szórakozóhely. Kisajátított családi házak váltak kisüzemekké, közintézményekké, erőszakszervezeti kaszárnyák bérházakká. Az épületek gyakori funkcióváltása mintegy feltételes reflexként van jelen máig a rendszerváltozásokon átesett Kelet-Európa életében. A funkcióváltást ráadásul nem mindig indokolja valamely intézmény valós helyigénye. Államok és állami fenntartású szervezetek mérhetetlen energiát képesek fektetni olyan szimbolikus beruházásokba, amelyek egyik problémája, hogy nem a megfelelő célnak tervezett épületekhez kell hozzányúlniuk (könyvtárból nehezen lesz minisztérium, és vice versa). Itt elsősorban szimbolikus és hivatali beruházásokról van szó, amelyek csak ritkán vezetnek olyan őszinte ingatlanfejlesztéshez, mint amilyen a használaton kívüli ipari létesítmények kulturális céllal való hasznosítása.

A nagyváradi egykori szabadkőműves páholy épülete1 most látszólag visszakapott valamit eredeti funkciójából, amely a két világháború között először kisdedóvóra, majd a szocializmus évei alatt vámhivatalra is módosult. Persze ennek a látszatnak részben ellentmond az épület hivatalosan vállalt funkciója. Az ugyanis teljesen általános értelemben vett kiállítóhely, amelynek vannak tematikus termei. Ez a téma a szabadkőművesség mint olyan.2 A felújított, tanácskozásokra használt aula egyetlen létező vagy egykor létezett szabadkőműves tanácstermet sem akart rekonstruálni, illetve másolni. A Testvérek a mai Európában működő gyülekező helyeinek ideáltipikus elemeit mutatja be egy olyan térben, amely éppen a egykori nagyváradi páholyszékházban található. Ideáltipikus páholy teremről beszélünk, vagyis olyanról, amely ebben a formában sehol nincs, de a megvalósítók szerint mégis felismerhetővé teszi, hogy miről van szó. Ugyanakkor (1) sem az épület neve mű és világa 111 nem zárja ki, hogy az több legyen, mint kiállítóhely. Sőt (2) a teljesen új bútorzat és a valóban funkcionális egyéb berendezési tárgyak alkalmassá teszik azt a bemutatott célok szerinti használatra.

Ad 1): Az épület megnevezése románul Templul Francmasoneriei Oradea", vagyis magyar fordításban: A Szabadkőművesség Szentélye, Nagyvárad. Ezt a megnevezést némileg erősítik is az épület tervezőinek a klasszikus ókori görög és római) templomok bizonyos kanonikus elemeire tett építésze ti utalásai. A választott neolatin terminológián mégis többen fennakadtak, de ez elsősorban a román megnevezésből eszközölt magyar tükörfordítások hibájából származik. Az etimológiai kiindulópont, vagyis templum, -i főnév latinul olyan nyílt, de jelzett határokkal rendelkező teret jelent, amelyben a jövőt érint6 (= templum"), vagy valamilyen istenséget dicsőnő tevékenység (= templum) zajlik. Magyarul ez a második jelentésréteg adja a szó jelentésének kiindulópontját. Nevezik ugyan a szabadkőműves páholyok szertartási és tanácstermeit templomszerűnek", de semmilyen hivatalos forrásban nem nevezik templomnak, mert nem tölt be egyházi funkciót, és nem egy az Istennek vagy istenségeknek bemutatott áldozat helye. Történelmi okokból bizonyos ábrahámi vallások szertartási tereire nem is lehet templomokként hivatkozni, hiszen abban de facto nincsenek papok, csak képzett segédszemélyzet, világi igehirdetők és tudósok. Ez vonatkozik a zsidó, a muszlim és bizonyos keresztény felekezetekre (elsősorban a baptistákra vagy egyéb újkeresztény hittársaikra) is. A történeti érvköteg a magyar megnevezésben döntő templomnak csak a görög és római áldozócsarnokok, az elpusztult jeruzsálemi Nagytemplom, illetve bizonyos keresztény felekezetek imahelyei minősülnek. Különösen nem nevezhető templomnak olyan szimbolikus szerepet betöltő létesítmény, amelynek fenntartója nem tekinti magát intézményes vallásnak, és nem is törekszik ilyen státus kivívására. Páholytag bármely vallási felekezet tagja lehet. A szabadkőművesek viszont páholytagként nem áldoznak semmilyen hellén vagy ábrahámi vallás istenének sem."

A román terminológia ellenben egészen más. Bár a szabadkőművesek gyülekezőhelyeit németesen abban is nevezik ugyan páholynak" (loja), de a magyar névhasználatban érvényesített történeti érvköteghez ott egyéb preferenciák is társulnak. Ez formájában egyezik az angolszász megnevezéssel, még ha tartalmában különbözik is. A keresztény hagyomány keleti ortodox vonulatához illeszkedve románul a keresztény imahelyeket egységesen biserică, i névvel jelölik, amely a pogány ógörög amaro-ból, vagyis a király csarnoka" kifejezésből származik. Az angolszász népeknél pedig hasonlóan a kontinentális germán nyelvek jelentős részéhez a keresztény ógörög xmxó,-ból, vagyis az Úrhoz tartozó"-ból származtatják az olyan keresztény imahelyek neveit, amelyekben jelen van aktív papság. Ennek köszönhetően az angol temple, -es vagy a román templu, -e szavak használhatók minden szertartásos rendezvény helyéül szolgáló terem vagy épület megnevezésére, vagyis minden olyan helyszínre-a latin szó elsődleges jelentésében - amelyen a jövő re vonatkozó tevékenység zajlik.

Ezért javaslom itt a szentély szó használatát. Ez a magyar úzusban a temploménál valamivel semlegesebb, bár nem a jövőre vonatkozó, hanem valamilyen áldozati tevékenységet kapcsolunk hozzá. De egyszersmind nem társítunk hozzá intézményes vallást is, amely viszont a mi esetünkben döntő.

112Szentélye ugyanúgy lehet a természeti erők és deitások imádóinak, ahogyan az összemberiség javáért és a felvilágosult szemléletért síkra szállóknak.

Egy „szentélyben”, vagyis a templum1 szerint értett „templomban” (templu, temple) viszont semmi sem tiltja, hogy olyan szertartást végezzenek, amelyben valamiféleképpen az emberiség jövõjét és fejlődését vitatják meg ebből a célból társult egyénnek. Itt tehát olyan munkát is lehet végezni, mint amelyet a német terminológiára (Loge) utalva a magyar nyelvhasználó a szabadkőművesek „páholyaiban” lát megvalósíthatónak.

Ad 2): A tanácsterem belsejébe vezető folyosónak a bejárat előtti fordulójában ma is jól látható az eredeti meanderes („futókutyás”) keretezésű terazzopadló. Ez azonban az egyetlen eredeti részlet, amelyet az épület adott traktusában találunk. A tanácsterem bútorzata vadonatúj, és minden szempontból megfelel egy olyan eseménynek, amelynek keretében egy szabadkőműves vakolás akár azonnal le tud zajlani. Különösen azért lehet ezt kijelenteni, mert a benne levő tárgyak, kellékek mindennapi használatát egyetlen műemlékvédelmi szabály sem korlátozza, hiszen nincsen nekik ilyen jellege. A nagyváradi új intézmény belső tere tehát jelen időben nem minősül szabadkőműves páholynak, ellenben alkalmas szabadkőműves szertartások megtartására.

A román sajtóban olvasható kifogások többrétűek. Az egyik aspektus a magyar cikkekben is megtalálható, vagyis hogy az intézményben elenyésző szó esik magáról a nagyváradi szabadkőművességről és az épületről. Kiállítási tárgy látszólag egyetlenegy kötődik a városhoz: Kupán Árpád monográfiájának román fordításából7 az egyik tárlóban megjelenik egy könyvtári állományból letétbe adott darab. Erre a felvetésre villámgyors válasz adható. Az intézmény neve már maga sem árul zsákbamacskát. Ez egy olyan hely, amely a szabadkőművességhez kapcsolódik, és Nagyváradon van. Nem a nagyváradi szabadkőművességnek állít emléket, hanem a szabadkőművességre mint általában vett jelenségre hívja fel a figyelmet.

Vagyis akinek mindezeken túl van vitája, annak az épület koncepciójának kialakítóival kell azt lefolytatnia, hiszen a megvalósult intézmény az, aminek hirdeti magát. Ez fokozottan így van egy másik kritikai aspektusból is, amely a sajtóban több helyen megjelenik: egy mai kiállítóhelynek ennél egészen egyszerűen több információt kellene közölnie. Nos erre is van válasz.

Mivel az intézmény nem akkreditált múzeum, hanem olyan turisztikai létesítmény, amely a szabadkőművesség témája köré szerveződő anyagot ismertet meg a nagyközönséggel, több kritikai perspektívát ab ovo kizár. Ennek egyik oka, hogy nem múzeumi létesítményen nehéz számon kérni a múzeumi funkciókat. A kérdés persze az, hogy ebben az esetben annak funkciója mi, ha nem múzeumi. A válasz az előbbi leírásban található: turisztikai célpont kíván lenni, ráadásul, hangzott el az intézményt felügyelő alapítvány vezetőjének szájából, olyan emberek számára létesült, akiket érdekel a történelem.8 Vagyis az intézmény nem más, mint a város ajándéka a műkedvelő lakosságnak, akik szeretnének valamilyen képet kapni arról, hogy ez a furcsa és ellentmondásos történetű nemzetközi szerveződés bizonyos, szabadon kiválasztott korokban és helyszíneken mit is művelt.

Tehát – és csak ismételjük magunkat – aki itt vitázni akar, annak az intézményhez kell fordulnia, és olyan adatokat kell kérnie, amelyeknek írott nyoma sincs az intézmény falain, egyik szimbolikus vagy kiállítási térben sem. Az intézményben ugyanis pontosan az történik, amelyet a benne levő dolgok mű és világa 113 ígérnek: tárgyakról és terekről van szó, melyek a „szabadkőműves” szóra rímelnek. A szabadkőműves szóra és semmi másra.

Néhány apró pontosítást azonban érdemes megtennünk. A sajtóban többször leírtakkal és a Szabadkőművesség Nagyváradi Szentélyében láthatókkal szemben9 Nagyváradon 1912 és 1919 között két szabadkőműves páholy is mûködött,10 amely megegyezés alapján, közösen használta az épületet. Ezek egyike volt a Magyar Symbolikus Nagypáholy nagyváradi fiókja, a sokat említett, László király (és nem Szent László) nevet viselő szervezet, amelyből 1912-ben vált ki, elsősorban radikális aktuálpolitikai irányultsága miatt a Bihar páholy.

A szabadkőműves páholyok működését a Tanácsköztársaság alatt korlátozták először, majd a frissen felálló Simonyi-Semadam-kormány alatt betiltották. Ez utóbbi, sajátos módon és a még mindig bizonytalan helyzetben éppen a Magyar Symbolikus Nagypáholyhoz való kötödés miatt vonatkozott az impériumváltás utáni Erdélyre is. A László király páholy, amely nem szűnt meg a Symbolikus Nagypáholy részének lenni, a betiltás után, de már román felségterületen megteremtette saját elaltatásának feltételeit, amelyet a nagyváradi református egyházzal kötött szerződésben rögzített, és vagyonát a haszonjog élvezetéért cserébe megőrzésre átadta. Az utódállam Romániában a szabadkőművesség nem esett tiltás alá, viszont a potenciális irredenta konnotációk nyomán a László király páholy nevét elhagyva, de facto összeolvadt a Bihar páhollyal. A páholyházat eladták, és az 1920 júniusától szűnt meg a Testvérek székhelyeként működni. Az épület története innentől kezdve vált a eredetitől eltérő rendeltetés históriájává. Erről, akárcsak az épület változó tulajdonjogáról igen keveset tudunk. Ugyancsak hiányos a tudásunk a két magyar szertartási nyelvű nagyváradi páholy (a Bihar és az 1928-ban, zsidó felekezetűek által alapított Jezirah), illetve az új alapítású, román szertartási nyelvű Emanuil Gojdu páholy két világháború közötti tevekénységéről. Ezek azok a kérdések, amelyek kutatását a szabadkőműves házban működő nagyváradi intézménynek akár fel is lehetne vállalni. Ha minden igaz, akkor az intézmény munkatársainak a nagyváradi anyagra vonatkozóan bevallott távlati tervei vannak, de annak részleteiről, szemléletmódjáról hasonlóan keveset tudunk. Csak az látszik bizonyosnak, hogy a kiállítóhely vezetője – elmondása szerint – a nagyváradi anyagnak is kiemelt helyet szán majd az épületben.

Csakhogy az épületben jelenleg olvasható információk alapján azért hasztalan kritizálni annak koncepcióját, mert arról azok semmit nem közölnek. A vonatkozó impresszum (vagyis annak hiánya) révén nem tudjuk, hogy van-e a kiállításnak kurátora, nem tudjuk, hogy volt-e grafikusa, volt-e restaurátora, szobrásza, szekkófestõje, nem tudjuk, hogy a kiállítás rendezőinek volt-e a témában elmélyült szakmai tanácsadója. Feltételezéseket pedig igen nehéz kritizálni. Tudjuk viszont – a megnyitón elhangzottak alapján –, hogy kik voltak a beruházásban részt vevõ szakmai szervezetek (a Román Nemzeti Nagypáholy, a Román Nemzeti Levéltár és a Bihar Megyei Könyvtár). Viszont tökéletes az ignorabimus hatálya akkor, amikor az egyszeri látogató az iránt érdeklődne, hogy kinek volt egyedi hozzájárulása a kiállításhoz, és hogy az miben állt. Mint már említettük, feltételezéseket eleve problémás elemeire bontani majd ezen keresztül kritikai vizsgálatnak alávetni. Ezt csak olyan konkrét és erős állítások esetén lehet megtenni, amelyet ez a jórészt önreferenciális nagyváradi turisztikai célpont egyelőre nem nyújt. Így pedig a kritika – a bevezetőben beharangozottak szerint – nem 114 csak óvatosságból marad el. Hanem eleve igen kevés tere marad. 2022/3

JEGYZETEK

1. Címe: Calea Armatei Române (az építéskor Rulikowski út), 4. szám, Nagyvárad. A benne működő intézmény a Bihar megyei Mûemlékvédelmi Alapítvány (Fundaþia de Protejare a Monumentelor Istorice din Judeþul Bihor) filiáléja. Az épület 1901–1902-ben épült Bálint Zoltán és Jámbor Lajos építészek tervei szerint. Mindketten az egyik legaktívabb budapesti páholy, a Demokratia tagjai voltak. A Nagyváradi Szabadkőművesség Szentélyében 2021. november 25-én, vagyis jóval jelen szöveg írása után nyílt meg a helyi szabadkőművesség történetének szentelt új kiállítás, amely a helyi páholyok történetének néhány dokumentumát állítja ki. Ennek értékelése egy másik cikk témája lehetne.

2. Cristina Ghilea: Despre masoni în general, în templul orãdean. www.bihon.ro/stirile-judetuluibihor/muzeul-francmasoneriei-despre-masoni-in-general-in-templul-oradean-3830648.

3. Ezek kivétel nélkül magyarajkú újságcikkek szerzői voltak. Mindjárt kifejtjük, hogy szerintünk miért. A román nyelvű cikkek, mivel ott nyelvi disszenzus nem áll fenn, mindannyian a múzeumi koncepciót kritizálták. Ennek egy logikai aspektusáról később. A magyar cikkek közül kiemelhető: Pap István: Történeti múzeum helyett kulturális kisajátítás Nagyváradon. www.erdon.ro/kozelet/helyikozelet/torteneti-muzeum-helyett-kulturalis-kisajatitas-varadon-3960209. Utolsó letöltés: 2021. október 15. Lásd még Laura Gal: Muzeul Francmasoneriei, unic în România, s-a deschis în clãdirea fostului templu din Oradea, fãrã masoni ºi fãrã vreun exponat din istoria localã. www.ebihoreanul.ro/ stiri/muzeul-francmasoneriei-unic-in-romania-s-a-deschis-in-cladirea-fostului-templu-din-oradeafara-masoni-si-fara-vreun-exponat-din-istoria-locala-166799.html. Utolsó letöltés: 2021. október 15.

4. Nemcsak a köznyelvi fordulat szerint, amelyet Ady Endrétől kölcsönöznek, hanem – bárha pontatlanul is – informális módon magyarul „templom”-nak nevezhetnek minden olyan helyet, amely rituálisszertartási tevékenységet fogad be. Ady megfogalmazása szerint „Nagyváradon, ahol semmivel sem kisebb a sötétség veszedelme, mint bárhol e hazában, pompás új templomszerű csarnok áll, mely hajléka a humanizmusnak, irgalmasságnak és világosság hintésének”. Nagyváradi Napló, 1902. február 2.

5. Lásd korábban Benjamin Franklin: The Constitutions of the Free-Masons. History, Charges, Regulations &c. of the most Ancient and Right Worshipful Fraternity. Philadelphia, 1734. 48: Bár az ősi időkben a kőműves testvéreket rávitték arra, hogy az ország vagy a nemzet vallásán legyenek (bármelyik is volt az), most mégis ajánlatosabbnak tűnik, hogy csak arra a vallásra kötelezzék őket, amelyben minden Ember egyetért, egyéni véleményeiket pedig maguknak tartsák meg.” Illetve: „A szabadkőművesség nem kérdezi tagjainak, sem a hozzá jelentkezőknek a vallási-felekezeti hovatartozását. A tagság egyetlen követelménye e téren az Istenbe vetett hit, ám hogy őt ki miként nevezi és milyen vallás szerint hiszi, annak megítélése nem tartozik a szabadkőművesség keretei közé – mondja ki a mai Magyarországi Symbolikus Nagypáholy vallás és szabadkőművesség kapcsolatát szabályozó irányelve. www.szabadkomuves.hu/szabadkomuvesseg-es-vallas Utolsó letöltés: 2021. október 15.

6. „A Nagy Nemzeti Páholyban és az ezeknek Engedelmes páholyokban folyó munkálatok során szigorúan tilos politikáról, vallásról és gazdasági érdekről beszélni” – hangzik a romániai központi páholy egyik alapelve. Lásd Declaraþie de Principii. https://mlnr.xyz/declaratie-de-principii. Utolsó letöltés: 2021. október 15.

7. Francmasonii în Oradea. Nota?ii istorice. Editura Convex, Oradea, 2018.

8. Vö. Cristina Ghilea: i. m.

9. Nem igaz, hogy az intézményben „gyakorlatilag semmit nem lehet megtudni” (Pap István: i. m.) a váradi szabadkőművességről, és annak egykori székházáról. Az épület egyetlen terme minõsül kiállítási területnek (a többi egy szabadon értelmezhető turisztikai látványosság, amely a szabadkőműves szertartás három helyszínét szeretné bemutatni). Ebben található az az érintőképernyő, amelyen megfelelő áramellátás és gesztusvezérlési alapismeretek esetén négy oldal beszél a váradi páholyéletről, az épületről és a felújítás kivitelezőjéről (sajnos nem tudjuk meg, hogy a felújításnak ki volt az építésze, de egy biztos: a címben foglalt kérdés tekintetében ez túl sokat nem tenne hozzá a válaszhoz). Helyesebb, ha úgy fogalmazunk tehát, hogy „gyakorlatilag nagyon keveset”.

10. Ezt igen egyértelműen tárgyalta Kupán Árpád már idézett könyve. A magyar kiadáshoz lásd: Szabadkőművesek Nagyváradon. Nagyváradi Ady Társaság kiadása, Nagyvárad, 2004. Különösképpen: 169–182. mû és világa 115 Az új nagyváradi turisztikai látványosság belépőjegyének egy példánya.

___

Forrás: https://epa.oszk.hu/00400/00458/00688/pdf/EPA00458_korunk_2022_03_111-115.pdf

___

Megjegyzésem:

A szerző a filológia és etimológia segítségével nyelvészkedve próbálja igazolni a volt nagyváradi páholyház "turisztikai attrakciókénti" elszakítását a volt nagyváradi szabadkőművesség valós múltjától.

Ennek fényében kiváltképpen nevetséges, hogy nem ismeri a "vakolás" szó szabadkőműves jelntését.

 

Azt írja: 

"A tanácsterem bútorzata vadonatúj, és minden szempontból megfelel egy olyan eseménynek, amelynek keretében egy szabadkőműves vakolás akár azonnal le tud zajlani."

Viszont egy "vakoláshoz" nem bútorzat, hanem "eccájg" kellene, hiszen a vakolás vacsorázást, étkezést jelent a szabadkőműves "munka" után. 

Közkeletű tévesztés ez, sokszor elkövetik a tájékozatlanok. De egy szakértőként fellépő, szómagyarázgatásokkal érvelő írásban ez visszatetsző. Aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul ...

Kukucskálás a Skanzen szabadkőműves kiállításán

 Kukucskálás a Skanzen szabadkőműves kiállításán

Saint-Germain gróf

 
Ráth-Végh István 

Saint-Germain gróf 

Saint-Germain gróf nem volt sarlatán. Nem csalt meg, nem károsított meg senkit. A XVIII. század kalandorai közt különleges hely illeti meg, mert alakjához két rejtély tapad: nem ismerték származásának titkát, s ez örökre homályban is maradt, – sosem tudták kideríteni, hogy gazdagságának mi volt a forrása.

A kalandorok grófi címét akkoriban nem vették komolyan. Mikor Casanovát az egyik rendőrségen kérdőre vonták, hogy milyen jogon viseli a „Seingalt lovag” nevet, arcátlanul ezt felelte: „Az alphabet jogán.”

Fiatalkoráról egyáltalán semmit sem lehetett megtudni. Csak az bizonyos, hogy elsőrangú nevelésben volt része. Rendkívül megnyerő, előkelő modorán kívül tudása és műveltsége tette kedvelté Európa fejedelmi udvaraiban, különösen Párizsban. Beszélt németül, franciául, angolul, oroszul és olaszul; művészien hegedült; jártas volt természetesen az alkímiában és egyéb titkos tudományokban, ami akkoriban a kalandorok egyik beléptijegye volt a nagyúri szalonokba.

A párizsi előkelő világ több tollforgató embere és asszonysága igyekezett megismerkedni az érdekes emberrel, s az ő emlékirataik és levelezéseik adataiból sikerült összeállítani a nagy kalandor párizsi életének adatait.

Itt 1757-ben tűnt fel. Pártfogója, a francia Belle-Isle marsall Bécsből hozta oda és bevezette az udvari körökbe. Ezt megelőző éveiről francia életírói semmit sem tudnak, ellenben az angol Andrew Lang róla írt tanulmányban ismerteti Horace Walpole 1745. december 9-ről kelt levelét.[9] Eszerint Londonban letartóztattak kémkedés gyanúja miatt egy gróf Saint-Germain nevű öreg embert. Bevallotta, hogy ez nem a valódi neve, de minden további felvilágosítást megtagadott a származásáról. „Mondják – folytatja Walpole hogy talán olasz vagy spanyol; az is hírlik, hogy gazdag nőt vett feleségül Mexikóban, de az asszony kincseivel Konstantinápolyba szökött. Szépen énekel és csodálatosan hegedül. A walesi herceg is érdeklődött iránta. Miután semmi bizonyítékot sem találtak ellene, szabadon bocsátották.”

Íme a Saint-Germain halhatatlanságáról szóló legenda magva. Mint öreg embert fogják el Londonban és mint délceg férfi érkezik Párizsba. Még ha arra gondolunk is, hogy a találó adatok ellenére a londoni rejtélyes ember nem azonos a párizsi szalonok hősével, itt Párizsban is meglepő kijelentések hangzottak el: Az öreg Gergy grófné esküdött rá, hogy ötven évvel ezelőtt látta Velencében s akkor is éppen olyan volt, mint ma. Ugyanilyennek látta Rameau, a zeneszerző is 1710-ben.

Aki mindazt csak szófia beszédnek ítélte, megtántorodott hitében, ha magával Saint-Germain gróffal beszélt. Tökéletesen ismerte a francia történelmet, és a legapróbb részleteket is olyan élethíven mondta el, mintha az eseményeknél maga is ott lett volna. Híre futott hát, hogy valami titkos elixírje van és ezzel képes magát újra meg újra megfiatalítani.

Alkalmasint a mértékletesen élő férfiak sorába tartozott, akiknek arca sokáig üde marad, nem szántják fel a ráncok. Az ősz hajat eltakarja a fehér paróka, s ha kell, itt-ott segítenek a kendőző szerek.

Ő maga sohasem dicsekedett a csodaszereivel olyan otromba módon, mint Cagliostro. De nem is cáfolta meg a nekivadult híreket. Az emberi gyöngéket jól ismerő kalandor fensőbbségével vont vállat. „Higgyenek a buta párizsiak, amit akarnak” – mondta bizalmas körben.

Nagy műveltségével, páratlan társalgói készségével megnyerte a szíveket. Mindenütt szívesen látták. Az udvarnál otthonos volt; XV. Lajos király és Pompadour asszony szinte családias bizalmassággal bánt vele. Jellemző a bizalmas viszonyra egy beszélgetése a királlyal.

– Sire, – mondotta – aki az embereket becsülni akarja, ne legyen se gyóntatópap, se miniszter, se rendőrtiszt.

– Király se? – vetette közbe Lajos.

– Emlékszik, Felséged, a múltkori nagy ködre, amikor szinte csak négykézláb lehetett az utcán járni? Ekkora ködöt teremtenek a miniszterek a király körül, úgy hogy nem láthatja a valóságot, csak azt, amit a miniszterek elébe tárnak.

Volt egy nagy szenvedélye: szerette a drágaköveket. Ezeket gyűjtötte, mutogatta. Bár egyik ismerőse szerint „nagyszerű egyszerűséggel” öltözködött, mégis úgy jelent meg egy udvari bálon, hogy még a cipőcsatján is valódi gyémántok szikráztak. A pletyka persze szárnyai alá vette Saint-Germain drágaköveit, és kikotlotta azt a hírt, hogy a gróf alkimista módszerekkel maga csinálja őket. A kalandor szokása szerint engedte a híreket dagadni, nem szólt ellenük. A király egyszer próbára akarta tenni és mutatott neki egy nem egészen tiszta vizű gyémántot. „Ez így hatezer livre-t ér – mondta –, de ha a foltot ki lehetne venni belőle, megérne tízezret.” Saint-Germain elkérte a gyémántot és egyhavi haladékot kért a folttisztító műveletre. Egy hónap múlva visszahozta: a gyémánt tiszta fénnyel ragyogott. Lemérték: pontosan akkora volt, mint amikor átvette. „Ha ugyan ezt vette át” – kajánkodtak a rossz nyelvek.

Amennyiben kicserélte, ez még fontosabb adat a kalandor lélekrajzához, mintha vegyileg tisztította volna ki a foltot, ami különben nem is valószínű. Négyezer livre-t dobott ki a zsebéből, csak azért, hogy a királyt és az udvart egy trükkel elkápráztassa. Vetőmag volt ez a pénz, és utána aratott is. Nem pénzt, erre nem volt szüksége, hanem csodálatot, elismerést, megbecsülést. S a kalandor ezt szomjazta leginkább.

Pénzre nem volt szüksége – mondtam. Mikor egyszer Gleichen báró meglátogatta, csak elámult azon, ami elébe tárult. Mintha Aladdin lámpájával világított volna rá Saint-Germain kincseire – írta. Drágakövek halmaza s egy különösen szép, óriási opál. Elsőrendű képek a falakon, köztük egy ritka műbecsű Murillo. Pompa, gazdagság. S a nagy vagyon eredetét sűrű homály fedte, akárcsak az udvar kedvencének a származását.

A gyémántkirály tündöklése Párizsban csak néhány esztendeig tartott. Azután megtörtént a baj. Beleártotta magát a politikába, és bármilyen ügyesen csúszkált is a szalonok parkettáján, a politikáén elvágódott. Egyszerre csak feltűnt Hollandiában, és mint titkos diplomáciai ügynök, egy fontos ügyben tapogatózni kezdett. Az ottani francia nagykövet ezt megneszelte, és méltatlankodó levelet írt Párizsba Choiseul külügyminiszternek, hogy miféle titkos ügynököket küldenek ide az ő háta mögött. A miniszter felolvasta a követ levelét az államtanácsban, szörnyen fel volt háborodva, a király azonban „szemét lesütve hallgatott”. Magyarán mondva: lapított. Vagyis Pompadour asszonnyal ők ketten főzték ki a tervet, hogy Saint-Germaint titokban kiküldik Hollandiába, ellenőrzendő Choiseul-ék lépéseit. Nyilván nem bíztak a tulajdon minisztereikben, s valami egyéb tervük volt.

Elég az hozzá, Choiseul megkereséssel fordult Hollandia kormányához, hogy Saint-Germain grófot, mint csalót, fogassa el és bilincsbe verve kísértesse Franciaországba. A bölcs hollandusok sehogyan sem akartak ebbe a gyanús illatú falatba beleharapni. Azt eszelték ki, hogy besúgták a dolgot Saint-Germainnek, és módot adtak neki, hogy átszökjék Angliába. Így azután a kecske sem lakott jól, és a káposzta sem maradt a nyakukon.

Londonban a szökevényt nagy hűhóval fogadták. A lapok cikkeket írtak róla, s különösen az életelixírről tálaltak fel szenzációs híreket az olvasóknak. Mégsem volt itt sokáig maradása. A kalandvágy űzte-e tovább? Nem tudni. A következő hír Szentpétervárról jött felőle; ott részt vett a palotaforradalomban. Majd orosz barátaitól is megvált, egy darabig Berlinben élt, ezután Ansbachban lett az uralkodó herceg kegyence.

Életének utolsó éveiről az adatok ismét homályba vesznek. Csak nagyjában tudni annyit, hogy Károly hesseni uralkodó gróf (Landgraf) udvarában telepedett meg. Ez is bolondja volt az alkímiának, s együtt keresgélték a bölcsek kövét. Az életelexírről nem esett többé szó. Nem is eshetett, mert Saint-Germain gróf viszontagságos életét Eckernfördében 1780 körül befejezte.

Azóta is sokan törték a fejüket, hogy a különös ember talányát megfejtsék. Kalandor volt, de nem mindennapi. Elszédítette a környezetét, de nem azért, hogy a pénzüket elszedje; volt neki magának is bőven. Társadalmi szereplés volt a célja, szalonoknak akart a csillaga lenni. Mintha ez a társadalmi rang származásánál fogva megillette volna, de valamely gátló ok miatt jogos igényével nem állhatott volna elő…

Ezen a nyomon indultak el a talányfejtők. Már életében is feltűnt, hogy a király és Pompadour asszony milyen bizalmas viszonyban volt vele. Igaz, sok kalandor megfordult a versailles-i udvarban, de ennyire közel egyet sem engedtek magukhoz. A király tehát ismerhette Saint-Germain származásának titkát.

A magam véleménye az, hogy egész bizonyosan ismerte. Lehetetlen, hogy a szemfüles párizsi rendőrség ne fürkészte volna ki. Tudjuk például, milyen alaposan ellenőrizte az udvari uraságok éjjeli kiruccanásait. Bajosan képzelhető, hogy éppen az udvar egyik legfeltűnőbb alakja siklott volna ki a hálóból. A rendőrség könnyűszerrel figyelhette meg minden lépését, levelezését, összeköttetéseit.

Ám, ha voltak róla jelentések, hová lettek? Állítólag III. Napóleon idejében még megvoltak. A császárt, aki félig-meddig maga is kalandor volt, érdekelte Saint-Germain személye, összeszedte a rávonatkozó iratokat és letétette a rendőrfőnökség irattárába. Jött azonban a porosz-francia háború, a császárság bukása, Párizs ostroma, s a felgyújtott épületek közt leégett a rendőrfőnökség is.

Mintha a sors is segített volna a titok szövedékét még sűrűbbé szőni. Saint-Germain halála előtt iratait Károly grófra bízta, ez azonban valamennyit megsemmisítette.

Az utolsó nyomra Londonban kellett volna akadni. Ha a Walpole levelében említett öreg embert kémkedés miatt fogták el, bizonyosan jegyzőkönyvet vettek fel a kihallgatásról és a rendőrség is utána járt a személyi adatainak. Ezekből sok minden kiderült volna, egyebek közt az is, hogy csakugyan „öreg ember” volt-e, amint Walpole írja. (The other day they seized an old mán who goes by the name of Count Saint-Germain.) Lehet, hogy a 26 éves Walpole szemében az érett férfi már „öreg ember” volt. Ebben az esetben a halhatatlanság máza ugyan letöredezett volna a kalandor alakjáról, de a kíváncsi életrajzi tudomány többet tudott volna meg róla. Andrew Lang, aki a levelet Walpole írásaiból kiásta, rászánta a fáradságot és felkutatta London minden irattárát, ahol csak valami nyomra remélt akadni. Nem talált semmit.

A titok tehát elbújt a kutatók szeme elől. Már csak találgatni lehetett. A leginkább épkézláb talányfejtés a következő:

Saint-Germain bölcsőjét Spanyolországban kell keresni. A koronát egy gyámoltalan király viselte, II. Károly. Egyéb tökéletlenségei közt azt is hibájául rótták fel, hogy nem elegendő buzgalommal gondoskodott a dinasztia fennmaradásáról. Mindkét házassága meddő maradt. Érthető, ha Mária királyné, a második feleség fázott a hideg férj mellett a madridi udvarban. Bizalmas embere volt Adanero gazdag bankár, utóbb pénzügyminiszter. Őnála talált menedéket a környező hideg elől, s ennek a felmelegedésnek lett volna következménye a későbbi Saint-Germain gróf.

A sejtést több adat támogatja. A memoár-írók kiemelték, hogy XV. Lajos szinte családias bizalmassággal bánt vele. A spanyol trónra II. Károly után Bourbon-ivadék került, s így Lajos király csakugyan tanúsíthatott némi atyafiságos jóindulatot a fiú iránt, aki bár még törvénytelen alapon sem volt rokona, de ott született valahol a trón körül. Ha nem is a fényében, legalább az árnyékában.

Előkelő modora, nagy műveltsége arra vallott, hogy jó helyről származott és jó helyen nevelték. Gazdagsága a bankár apára utal, a drágakövek pedig a spanyol királyok kincses kamráiból kerülhettek elő.

Egy másik elmélettel egy Cooper-Oakley nevű hölgy lepte meg a világot. Úgy látszik, a hölgyek szeretik a titkok fátylait bontogatni, talán a toalett-titkokhoz kapcsolódó gondolattársítás révén. Az angol írónő onnan indult ki, hogy Saint-Germain az ansbachi udvarban elhagyta eddigi nevét és – nem tudni mi okból –, mint Tzarogy gróf szerepelt. A furcsa név nem úgy fest, mintha valódi volna. Lerí róla a csináltság. De hát hogyan lehetne a titkához hozzáférni? Egyszerűen az anagrammakészítés útmutatásával. Szedjük szét a betűket és rakjuk össze eredeti értelmük szerint, ez jön ki belőlük: Ragotzy. Vagyis Rákóczi.

Mrs. Cooper-Oakley ezen a nyomon indult el és odáig jutott, hogy Saint-Germain gróf minden valószínűség szerint II. Rákóczi Ferencnek a törvénytelen fia volt. Sejtését bizonyossággá akarta érlelni és Magyarországra jött, hogy itt levéltári kutatásokat végezzen.

De munkáját nem fejezhette be, noha állandó lakosává lett a magyar földnek.

Kinn nyugszik a farkasréti temetőben.