Szigeti Csaba a szabadkőművességről, mint közösségről

Egy demokrácia vita kapcsán előkerült a szabadkőművesség:

a virtuális és a valóságos
Szigeti Csaba, 2007. március 17. 14:16

Kedves Juli,kedves Barbie, no és Zebulon!

Igen örülta szívem, ahogyan túl-, és ahogyan alulértékeltétek a szabadkőművességet. Nos, ami e közösséget illeti, valóban nem mindennapi közösség. Ami egyéb kicsi vagy nagyközösségtől elválasztja, az a belépésmódja: e közösség iniciatikus, vagyis beavatással leszünk a tagjai. Mindig egy adott páholyba lépünk be, egy mikroközösségbe. De ezen keresztül egy makroközösségbe is. Pl. nem ismerek egyetlen kanadai sz.kőművest sem, de közösségiséget érzek vele. A pragmatikus közösségem egy páholy, de rajta keresztül egy virtuális nagy közösség tagja vagyok. Vannak virtuális közösségek: ilyen a "nép",a "nemzet", "a főváros lakossága". Ezekben a virtuális közösségekben az össze- (és nem az oda-!) tartozás tudata munkál, képzetes (imaginárius) egységek ezek, de amennyiben a tudati valóságos, úgy ezek is valóságosságra tehetnek szert.
Igen, a sz.kőművességnek vannak általános célképzetei: ezek tényleg általánosak, tehát nem olyasmik,hogy vezesség be a 6 órás munkaidőt. Zárt társaság, aféle társadalmi laboratórium. Amikor jön valaki közénk, jó,ha ketten-hárman ismerik. Mondjuk, nekem első látásra igen ellenszenves. De testvéremnek k e l l tekintenem őt - elvszerűen - és, tetszik, nem tetszik, meg kell tanulnom együtt dolgozni vele.
Van ám a fogadott testvér intézménye! Hogy elitisták lennénk. Amennyiben a Magyar Tengeralattjáró Dolgozók Egyesülete - itt most a nagy amiens-i regényíró egyik főhősére gondolok, akinek a gyerekeit nem úgy hívták, mint őt, mert nem ismerünk Kisnemo nevű gyerekeket - nem vesz föl soraiba szélvitorlásokat,akkor ők "elitisták"? Mert mint a dolgoknak Horatiusnál, a közösségeknek is megvannak a határaik.
Azért mindenkinek a figyelmébe ajánlom Vörösmarty egyetlen sorát a Gondolatok aa könyvtárban gondolataiból: Testvérem van számos millió! Vagyis ki lehet ám gondolni eddig nemlétező közösségeket is. Csakhogy avirtuális és a pragmatikus közösségeket ne keverjük össze: ha a "nemzet" virtuális közösség, logikailag hibás szintváltás ezt összehozni azzal,hogymi történt,amikor Emese elaludt (dráma történt).

Forrás: http://www.ujnautilus.info/?q=node/267#comment-185

Bogdán Kálmán: Balassa József

Az én Nagybányám (17)
	2007-03-13 13:43:02
	Bogdán Kálmán emlékezései Nagybányáról Balassa József 1936 tavaszán édesapám Nagybányáról telefonált, hogy úgy intézzem dolgaimat, hogy végleg búcsúznom kell imádott városomtól, Pesttõl, mivel alaposan elmaradtam vizsgáimmal a közgazdasági egyetemen. Együtt kellett utazzam Janovics Jenõvel, az erdélyi színjátszás legnagyobb alakjával, a kolozsvári Unió páholy nagymesterével, valamint dr.
	Balassa Józseffel, a budapesti (törvényen kívüli) szabadkőműves páholy nagymesterével, a nyelvtudóssal. Ők a nagybányai Humanitas páholy megnyitására jönnek, tudniillik egy új páholy megnyitásához legalább egy külországi nagymester jelenléte szükséges. Mivel mindketten idõsek egy ilyen hosszú utazáshoz, én kellett elkísérjem õket hazáig és vigyázzak rájuk. Legyen gondom, hogy minél nagyobb kényelemben utazzanak, hiszen Érmihályfalván lépnek be Romániába. Ezért még négy napot maradhatok Pesten. Dr. Balassa Józsefet ismertem, az ő ajánlására látogathattam a budapesti összejöveteleket, melyeket a Royal nagyszálló és étterem nagy üvegtermében tartottak. Persze hivatalosan nem szabadkőműves találkozók voltak.( Engem 1934-ben avattak a kolozsvári Unio páholy tagjává, édesapám érdemei fejében és én lettem a páholy lefiatalabb tagja.) Talán mondanom sem kell, alaposan kihasználtam a kegyelemkép kapott napokat. Hiszen, ki tudja, mikor grasszálhatok ismét a Váci utcában, a varázslatos tavaszi Dunaparton, a körútak szürke aszfaltjain, Budán, a Nagymezõ utcában, a Kálvária téri késdobálókban, amelyek az aranjuezi szép éveket jelentették számomra. És a szerelmek, a barátok, a haverek elég bizonyíték arra, hogy négy éjszaka nem fizettem kapupénzt, hiszen 6 órakor már ki kellett nyissa a házmester a kaput. Az ágyam is állandóan gondosan megvetve várt rám. Aztán elérkezett az utolsó éjjel-hajnal-reggel. Telefonon beszéltem Janovics Jenővel, másnap reggel tízkor indul Nagybányára a gyors (akkoriban volt közvetlen járat), én már kilenckor kint leszek és foglalok három helyet az első osztályon. (még nem léteztek számozott helyek) A búcsúzás nem akart véget érni, de végül is a Balázsban véget vetettünk volna a zenének, de Beppo, a gitáros, ragaszkodott hozzá, hogy ő is kikísér a Nyugatira barátaimmal és Csöpikével együtt. Fél tízkor már ott álltunk a peronon, név szerint: a „kis” Halmai (Imre), Budapest kedvenc komikusa, Székely Bandi sokszoros úszóbajnok, olimpiai bronzérmes), Dugár Jani, a főiskolás világbajnok magyar vizipóló csapatának kapusa, Vajda Laci műugró és a már említett Csöpike, talpig estélyi ruhában, nem volt ideje átöltözni a lokálban. Mind a hatan egyesült erővel kutattunk elsõ osztályú vagon után, amikor megpillantottam Janovicsot, integetni egy ablakból. Rohamléptekkel siettünk a kocsihoz, többszörös ölelések, csókok után felszálltam, és a vagon ajtajából hallgattam Beppót, amint pengeti a dalt: „Egy régi nótát hoz Budáról át a szél...”. Bent a fülkében már ott ültek a nagymesterek, én dadogva mentegetőztem és kértem bocsánatukat, de hát az egyetemen volt egy összejövetel és illett, hogy azon én is részt vegyek. Diri bácsi - Janovics - megértően(?) bólogatott, Balassa pedig hatalmas bajusza alól cinkosan mosolygott. Egy pillanat. Amikor ezeket a sorokat kopogtatom, elővillan egy emlékem. Dr. Balassa nekem ajándékozta, dedikálva, az akkoriban megjelent könyvét: „A nyelvek élete” címűt. Élénken emlékszem, hogy vezette le a cinkos szót. Olaszországból eredt és a kockajátékból származik. A kockán az ötös volt a legmagasabb érték: cinque. Mivel már akkor is voltak hamis játékosok, úgy dobták a kockát, hogy a cinque legyen felül... Szerencsére csak hárman maradtunk a fülkében, nem volt több utas. Aztán sípolt a mozdony és a vonat lassan kigördült az állomásról. Diri bácsi odaengedett a nyitott ablakhoz, hadd integessek. Utitársaim újságot olvastak, én meg elmerültem a nosztalgia hullámaiban... Oly mélyen, hogy csak a harsány kiáltásokra ébredtem fel: „ Nyirábrány. Útlevél vizsgálat!!!” Ismét megpróbáltam mentegetőzni, de csak kedvesen mosolyogtak, mintegy értésemre adva, hogy ők is voltak fiatalok... Átestünk Érmihályfalván a román vám- és útlevél vizsgálatokon is. Innen már én is élénken részt vettem a beszélgetésekben. Szatmáron pedig beszállt a fülkébe édesapám is. Nagy örömmel üdvözölték egymást, Édesapám természetesen megkérdezte, segítségükre voltam-e az utazás alatt? Mindketten elismerően nyilatkoztak rólam és megjegyezték, hogy nélkülem bizony lettek volna problémák... Mivel Nagybánya egyetlen szállodája, az István, nem örvendett valami jó hírnévnek, mindketten nálunk laktak. Balassa édesapám szobájában, Diri bácsi az enyémben. Vacsora után még beszélgettünk, aztán illusztris vendégeink nyugovóra tértek. Én még viccesen figyelmeztettem Diri bácsit, hogy a szomszédban lakó lányok, tudják, hogy megérkeztem, és biztosan kopogtatni fognak az ablakomon. „Nincs semmi baj” mondta Diri bácsi. Reggel már mindnyájan a reggelinél ültünk, a vendégek, édesanyám, édesapám és én, amikor évődve megkérdeztem: „No, Diri bácsi, kopogtattak az ablakon?” „Igen” – felelte büszkén. „No és?” kérdeztem „Mi az, hogy no és. Természetesen beengedtem õket...”. „És mit mondtak?” „Mit, hát azt, hogy ejnye Kálmán, de jól kipihented magad Pesten... Még az a szerencse, hogy nem Józsi aludt a te szobádban, mert rögtön észrevették volna, hogy nem te vagy...” Balassa kacagva jegyezte meg: „Miért, azt gondolták volna, hogy Kálmán barátunk nagy bajuszt növesztett Pesten.” És nem hiszem, hogy tévednék, de 1936 húsvét után alakult meg hivatalosan a nagybányai Humanitas szabadkõmûves páholy, a Dragos Teofil palotában, amelynek dr. Bene Sándor törvényszéki bíró és édesapám, a Phõnix kereskedelmi igazgatója, voltak a nagymesterei. Bogdán Kálmán

---

Forrás: http://www.nagybanya.ro/reszletes-cikkid-2997.htm