Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek, Universum Kiadó, Szeged, 1990, 331-335. oldal
Nagy Töhötöm előadásának fogadtatásáról azt írta, hogy nem fejlődött ki utána a szokásos vita, mert kényes lett volna feszegetni a kérdést. Remélem, itt lesz érdemi vita, mert a mintegy 50 éve írott sorok ma is aktuálisnak tűnnek.
"Elmondva első benyomásomat megígérem, hogy őszinte leszek, talán túlságosan is ahhoz, hogy még csak inas vagyok.
Az én régi véleményem a szabadkőművességről az volt, hogy ellenséges és kegyetlen intézmény, amely nem tűri meg maga mellett ellenfeleit, sőt talán tagjaival szemben is ha kell, kegyetlen tud lenni. Úgy hittem, hogy ismerem azt a hideg kiszámítottságot, amellyel céljaikat elérni igyekeznek, és azt a példátlan fegyelmet, amelyet fönn tudnak tartani. Nem beszélek azokról a jámbor tagokról, akik megelégednek az ártatlan rítusok gyakorlásával, hanem beszélek azokról, akik ezeken már túl vannak, és föntről irányítják az intézményt.
Ennek a véleménynek az alapja az a titokzatosság, amely a profán világ előtt körülveszi a szabadkőművességet. Igaz ugyan, hogy egy híres szabadkőműves író egyszer azt írta: a szabadkőművesség legnagyobb titka az, hogy nincsenek titkai, mégis az emberi pszichológia szerint az ellenkezőnek kell igaznak lenni. Egy „semmi" képtelen oly hosszú ideig elrejtve lappangani, mert hamarosan elő kell bújnia annak, hogy ő „semmi". Inkább azt szeretnénk állítani, hogy ahol nagy titok születik, és évekig, évtizede-kig, sőt századokon keresztül fönn tud maradni, az azt jelenti, hogy ott valami rejtve van. Továbbá egy közvéleménynek, amely oly szívósan tartja magát, alapjának kell lennie, mert nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél. Márpedig tudott dolog a világ előtt, hogy a szabadkőművesség fontos titkokat rejt magában. Ezek és ehhez hasonló elgondolások vezettek engem arra, hogy így vélekedjek a szabadkőművességről.
És íme, most túl vagyok az iniciáción, vajon mi az én új véleményem ? Válaszként először is ki kell jelentenem, hogy van sok dolog, amelyet egyáltalán nem tudok megérteni. Az összes szimbólum a tökéletesedésről beszél nekem, erények gyakorlásáról, a szeretetről, a mérsékletről, a türelemről és az összes erényről, és mégis, ott a pinceszobában, ahova fél órára bezártak, a legszörnyűbb bosszú szavai kiabáltak rám a falakról arra az esetre, ha áruló leszek. Komolyan elgondolkoztam: ha nincsenek titkai a szabadkőművességnek, akkor mit árulhatok én el?
Az avatás szertartása alatt ünnepélyesen ki kellett jelentenem, hogy megbocsátok ellenségeimnek, ha esetleg a testvérek között találok ilyet, mert közöttünk egyedül a szeretet és megértés meg a bocsánat uralkodik; ugyanakkor nekem nem fognak megbocsátani. Már az iniciáció szertartása alatt a testvérek közül egy - a Rettenetes, amint egy másik páholyban nevezik -, a szívem fölé tőrt szorított, nem mondhatnám, hogy túlbuzgó szeretettel figyelmeztetve, hűségesnek kell lennem, ellenkező esetben a drága és édes testvérek bosszúja utolér. Összes összejövetelünkön mindegyikünk részt vesz a maga kisebb-nagyobb adományával a rend szeretetműveiben, valóságos jótevői vagyunk az emberiségnek, és mégis, ünnepélyes eskünk szövege szerint a nyakamat kell odanyújtanom elvágásra, ha hűtlenné lennék, és elárulnám a nagyvilágnak, hogy a szabadkőművesség csupa jóság és jótékonyság.
Összejöveteleinken gyakran fölállunk és üdvözöljük a be- és kivonuló tekintélyeket, és tesszük ezt oly mozdulattal, amely egyúttal a tisztelgés gesztusa is, amely arra figyelmeztet bennünket, hogy a torkunkat elvágják, ha hűtlenekké és árulókká leszünk. Mi értelme van ennek, ha a szabadkőművességnek nincsenek titkai? Talán csak nem fogják elnyesni a nyakamat, mert elmondom odakünn a nagyvilágban, hogy milyen szép rítusok keretében építjük egymás erényeit? Célunk a szociális bajokat kisebbíteni, előmozdítani a műveltség terjedését, terjeszteni az erény birodalmát, és mégis, a templomőr testvér jeleket, érintéseket és titkos szavakat követel tőlem, amelyek nélkül nem enged be. Az erényeken, mint valamilyen Jákob létráján, mindig magasabbra kell fölkapaszkodnom, gyakorolnom kell a Hitet, a Reményt és a Szeretetet, s mégsem mondhatom el ujjongva jóbarátaimnak, hogy íme, találtam egy egyesületet, ahol végre az erényeket gyakoroljuk. Nem mondhatom el, mert kötelezve vagyok a titoktartásra. Sőt, a rítusok részleteiről magában az intézményben is csak azokkal a testvérekkel beszélhetek, akik velem egy fokozaton vannak.
Nem tudom megérteni, mire való ilyen lármás kezdet. Mire való a sok fenyegetőzés, ha utána ártatlan és tisztességes erényeket kell gyakorolnom. Nincs egyensúly és arány a zajos fenyegetések és a jámbor erénygyakorlatok között. Ha én belépek egy intézménybe, tegyük föl, a tűzoltók segélyegyletébe, nem fognak engem ijesztgetni fenyegetésekkel a belépésem pillanatától kezdve. Kétségtelen, amikor mindez a szabadkőműves szertartásokban kifejlődött, megvolt a maga életbevágó jelentősége összes véres következményével. A fizika és lélektan törvényei szerint semmi sincs megokolás és értelem nélkül. A szabadkőművesség sem vonhatja ki magát ez alól a törvény alól.
Ebben gyökerezik az én nyugtalanságom is, mert iniciálásom alkalmával itt e templomban megismertem egy szertartást, amelyről most nem tudom, csak emléke egy régi kemény és véres fegyelemnek, amely a messze időkből itt maradt reánk, vagy talán ma is teljes erejével érvényben áll? Szeretném tudni, hogy a kard, amelyet a szívem fölé szorítottak, valóban hegyes-e, vagy már agyon van oxidálódva az elfutott hosszú idő miatt. Más szavakkal azt is mondhatnám: kíváncsian szeretném tudni, hogy mit találtam itt: oroszlánt vagy csak kicserzett bőrét? Ime, ez az én vergődésem, amelyet fölidézett a szabadkőművességről vallott régi véleményem, és az a benyomás, amelyet az intézményről avatásomkor kaptam. Életem egy szakában meg voltam győződve arról, hogy a szabadkőművesség kezében tartja a világpolitika irányítását. Hittem, hogy a szabadkőműves piramis tetején egy kis csoport dönt a világ folyása fölött, határozott irányt parancsolva neki. Bizonyos jelenségek és tanulmányok meggyőztek engem ennek lehetőségéről. Úgy hiszem, valamennyiünknek van tudomása arról, hogy nagyon sokan vannak ezen a világon, akik hasonlóan vélekednek.
És most mi az én véleményem? Ha igaz volna, hogy a szabadkőművesség irányítja a világpolitikát, és igaz volna, hogy ő mozgatja a tömegeket, a politikusokat öntudatosan egy határozott cél felé, akkor még ebben a percben venném a kalapomat, szívélyesen üdvözölném a főmester testvért, és itt hagynám ezt az intézményt, amely a napokban avatott tagjai közé, mert fölmérve a világ mai politikai helyzetét, alakulását, ezt oly ijesztően zavarosnak, rossznak, elrontottnak találom, hogy nem szeretnék annak az intézménynek a tagja lenni, amelyik csak ily hitvány módon tudja a világot elvezetni. De mást is megjegyezhetek. Egyáltalán nem látszik a világpolitikában, hogy egységesen fölülről volna irányítva. Például az egész múlt századi politikai fejlődés, a maga szociális problémáival, és teljes egészében, a szükséges fejlődésnek az eredménye, nem pedig öntudatosan irányított kibontakozás. Itt senki sem irányított egységesen semmit. A történelmi fejlődés diktálta az eszméket, a fejlődés állomásait, s a politikusok csak kullogtak e történelmi szükségesség után. Az egyetlen nagy haladás és lépés, amelyet ennek lehetne nevezni, a kommunizmus volt, amely ma is azt a benyomást kelti, hogy egységes elgondolás és irányítás szerint halad előre.
Ha a szabadkőművességnek nincs meg a legfőbb politikai irányító ereje, mégis kell elégséges erejének és befolyásának lennie ahhoz, hogy egy-egy nép polgári életére hasson. Hiszek ebben a befolyásban, és létezését föl is tételezem, ha ugyanis több akarunk lenni, mint klub, ahol a társak éppen csak szórakoznak bizonyos hagyományos szertartások elvégzésével; ha több akarunk lenni, mint kultúregyesület, amely érdekes konferenciákat tart tudományos témákról, vagy ahol az erényekről konferenciáznak egymásnak, amely erényeket azután végeredményben egyikünk sem gyakorol. Ha több akarunk lenni, mint jótékonysági egyesület, ahol a testvérek kegyes adományokkal segítik a rászorulókat, önmaguk nagyobb lelki tökéletesedésére; ha mindezeknél több akarunk lenni, akkor a testvéreknek ott kell ülniük kiadóvállalatok igazgatói székében, ahol meg tudnak akadályozni bizonyos könyvek kiadását, amelyek ellentétben állnak a mi szellemünkkel, ugyanakkor elő tudják segíteni a velünk rokon írások megjelenését. Ebben az esetben a testvéreknek ott kellene ülniök színházak és nagy filmvállalatok igazgatói között, újságok szerkesztőségében és a gazdasági élet lehető összes kulcspozíciójában. Ebben az esetben megértem a legszigorúbb titoktartás szükségességét. Ebben az esetben igenis szükséges elvágni a nyakát annak, aki mindezt elárulná. De egyedül ebben az esetben fogadom el, hogy üdvözlő gesztusunknak értelme van, és a szabadkőműves fegyelmezettség reális szükséglet. Ezért érdemes küzdeni, és ha kell, még gyilkolni is.
De éppen itt, ezen a ponton kúszik elő az én legnagyobb kételyem. Vajon ez az ország, ahol az én páholyom működik, mutat-e valamit azokból a nagyszerű célokból és elgondolásokból, amelyeket a szabadkőművesség maga elé kitűz? Ennek az országnak a vezetése, gazdasági szervezettsége, sajtójának irányítása, színházainak és mozijainak erkölcsi színvonala, a rádió és televízió kulturális értéke, mutat csak egy grammnyit is azokból a nagy és szent elgondolásokból, amelyeket a mi erényekkel teli szabályaink oly szépen hangoztatnak?
Es mindez azért van-e így, mert egyáltalán nem uraljuk a helyzetet, vagy talán azért, mert ha odáig eljutottunk, mi is éppen úgy eláruljuk elveinket, mint a többiek? Harmadik lehetőség nincs, és ezek mind csak súlyosbítják az én kételyeimet . . .
Ha többnek akarunk látszani, mint bármely más tisztességes kultúregyesület, amelynek még csak úszómedencéje és teniszpályája sincs a tagok szórakoztatására, akkor kénytelenek vagyunk a titokzatosság légkörét féltékenyen megőrizni magunk körül."
Eredetileg: http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=28396395&t=9027376
Nagy Töhötöm műve: http://szkp2.blogspot.com/search/label/Nagy%20T%C3%B6h%C3%B6t%C3%B6m
Bejegyzések
