Martinovicsék sírja

A jakobinus összeesküvés kivégzett vezetőinek sírhelyéről nem igazán tudunk, nem került be megkoszorúzása az utókor szokásos évfordulós rítusai közé. Meg aztán Martinovics kissé ciki - forradalmár és spicli, egyházi funkcionárius ("a szászvári apát") és titkos ateista, tudós és kókler karrierista egy személyben, s máig megoszlanak a vélemények történelmi szerepével kapcsolatban.

Sokáig az volt a vélemény, hogy kivégzésük után titokban, ismeretlen helyre temették őket. Kazinczy a Fogságom naplójában azt írta, hogy a tetemeket "kivitték a Buda megett emelkedő tetőkre. Senki sem tudja, hol fekszenek."

Máig keringenek legendák a sírhelyről, az egyik szerint a Szent Orbán téren, a Fodor utca 1-es szám alatt idehelyezett feszület jelzi Martinovics sírját, legújabban pedig azt olvastam, hogy Pesten, a Roosevelt téren, a Gresham palota előtt álló egy nagyon öreg, hatalmas akácfa tájékán vannak eltemetve Martinovicsék.

Benedek Elek így írt erről:

"az öt holttestet még egy ideig ott hagyták, hadd bámulja a nép, majd külön koporsóba téve, két sírt ástak a budai temetőn kívül. Az egyikbe Martinovicsot temették, a másikba négy társát. A többi halálra itélt kétség és remény közt várta a kegyelmet. Ezek közül a király kettőnek erősítette meg halálitéletét, - Őz és Szolárcsik volt e kettő - a többiét nehéz fogságra változtatta. Két hét mulva a Vérmezőn kivégezték Szolárcsikot is, Őzt is, mint »javulásra reményt nem nyujtó« bűnösöket."

Még a történelemmel hivatásszerűen foglalkozó Múlt-kor sem teljesen tájékozott ebben az ügyben:


"A kivégzetteket titokban temették el, sírjukat 1914-ben találták meg az egykori katonai temetőben, a mai Szilágyi Erzsébet fasor és Kútvölgyi út sarkánál. Itt újratemették őket, majd 1960-ban a Kerepesi temető díszsírhelyeibe kerültek."

(A tájékozatlanság az újratemetésre vonatkozik.)

A Budapesti Negyed cikkében korrekten, de nagyon tömören írja le az eseményeket Tóth Vilmos:

"A katonai temető további nevezetessége, hogy 1914-ben mellette, egy beépítetlen telken találta meg Gárdonyi Albert főlevéltárnok és Bartucz Lajos antropológus a magyar jakobinus mozgalom 1795-ben kivégzett vezetőinek földi maradványait. Gárdonyi, mint ismert, azért fogott kutatásba, mert a főváros és a hadsereg között birtoklási vita bontakozott ki a Vérmezőt illetően, s így akadt rá Hainiss Frigyes városi mérnök 1810-es térképére, amely feltüntette a titkosnak vélt temetési helyet. A kivégzettek csontjai a Fővárosi Levéltárba, majd 1926-ban a Kerepesi úti temetőbe kerültek; végleges síremlékük felállítása 1960-ig húzódott."

A sírhely megtalálására a János-kórház építésének megkezdése adott lehetőséget - de nem ám az alapok kiásása közben találták meg a sírt, hanem az irattárban, a terület tulajdonjogának tisztázása közben egy térképen.

Innentől kezdve Benda Kálmán történésznek, a magyar jakobinus mozgalom kiváló kutatójának a cikkét idézem, aki személyesen is részt vett a végül is újratemetéssel végződött eseményekben.

"1914 legelején Gárdonyi Albert főlevéltáros a Fővárosi Levéltár iratai között Hainiss Frigyesnek, Buda város mérnökének egy 1810. január 19-ről keltezett jelentésére bukkant, amelyhez egy térképvázlat volt mellékelve. Ezen a budai, egykor polgári, 1797 óta katonai temető melletti területen (a mai Budakeszi út és Kútvölgyi út által bezárt szögben) hét kereszttel jelezte azt az általa „jakobinus domb”-nak nevezett helyet, ahol a kivégzetteket elföldelték. A főváros tanácsa 1914. április 21-én határozatot hozott, hogy az említett területen kezdjék meg az ásatásokat.

Az ásatások tudományos irányításával és felügyeletével Bartucz Lajos antropológust,
egyetemi tanársegédet bízták meg. A munka 1914. április 19-én indult, és május 20-án (a kivégzések 119. évfordulóján) találtak rá az első sírra, majd sorban a többire is. A személyenként külön-külön koporsóba rakott csontvázakat június 26-án a Károly körút (ma Tanács körút) 15. szám alatti, a főváros által bérelt helyiségbe szállították. Bartucz Lajos itt végezte el a csontok megtisztítását, a töredékek összeragasztását és a tetemek azonosítását. Július 15-én az egyenként becsomagolt, kulcscsal lezárt és lepecsételt tölgyfaládákba zárt tetemeket Bartucz átadta Tóth-Szabó Pál helyettes főlevéltárosnak, hogy azokat „az ünnepélyes eltemetésig leendő megőrzése végett” a Fővárosi Levéltár egyik „tűzmentes helyiségében” helyezzék biztonságba.


Néhány nap múlva azonban közbeszólt az első világháború. A fővárosi közgyűlés 1914. október 7-én kimondta, hogy a július 9-i közgyűlési határozatot továbbra is érvényesnek tekinti, de végrehajtását „függőben tartja”. Gárdonyi Albert megírta az emlékkönyv számára a magyar jakobinus mozgalom történetét, és Bartucz Lajos elkészítette a csontok azonosításáról szóló tanulmányát.

...

A fővárosi tanács 1919. február 7-i ülésén az 1914. évi határozatra hivatkozva újra elővette a temetés és az emlékmű felállításának ügyét. Elrendelte a Budakeszi út és a Kútvölgyi út közötti háromszögben történő temetkezési hely rendbetételét, és az ott felállítandó emlékműre tervpályázat kiírását.

...

A magyar jakobinusok „alapvető és úttörő munkát végeztek a magyar demokrácia és a népköztársaság kifejlődése érdekében. Nem találhatnánk tehát kedvezőbb időpontot a nemzet vértanúhalált halt nagyjainak méltó módon végleges nyugalomra való helyezésére, mint a mait.

...

Az elkövetkező hónapokban viszont a politikai és katonai események minden mást háttérbe szorítottak.


A vértanúk hamvai, a lepecsételt ládikákban ott maradtak a Fővárosi Levéltárban.

De meddig? Amikor a magyar jakobinus mozgalom történetével foglalkoztam, az 1950-es évek elején már hiába kerestem őket, és senki sem tudott felvilágosítást adni, hogy mi lett velük. Bartucz Lajos is csak annyit mondott nagy keserűséggel, hogy valamikor az 1920-as években – amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a Horthy-korszak politikai rendszere nem kívánja ünnepélyes temetésben részesíteni az 1919-es kommunizmus előfutárainak tekintett jakobinusokat – a hamvakat kivitték a Kerepesi temetőbe, és ott berakták egy kriptába. Erről írt is valamelyik újság – mondotta –, de hogy melyik és mikor, arra már nem emlékezett. Ha Gárdonyi élne – tette hozzá –, bizonyosan többet tudna mondani minderről.

...

1924. március 12-én Gárdonyi Albert főlevéltáros a fővárosi tanácshoz írt előterjesztésében kérte, hogy tűzzék napirendre a jakobinusok hamvai eltemetésének ügyét.


Az előterjesztést nem ismerjük, és nincs tudomásunk róla, hogy foglalkoztak vele.

Valamikor 1925 őszén a főváros képzőművészeti bizottsága újra fölvetette a jakobinusok eltemetését. Beadványukat nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy véleményezésre kiadták több ügyosztálynak és Gárdonyi Albertnek. Az általa a „Tekintetes Tanács”-nak írt előterjesztést meg is találtuk. Az 1925. november 3-án kelt iratban Gárdonyi elmondja, hogy ő már az előző évben ugyanezt javasolta. Megismétli az akkor írottakat „azon indokolással, hogy a hamvak a levéltárban még ideiglenesen sincsenek megfelelő helyen, s a halottak iránti köteles tisztelet is sürgetően parancsolja, hogy a hamvak eltemetésére vonatkozó közgyűlési határozatot végrehajtani méltóztassék.”


A fővárosi tanács 1926. március 11-i ülésén a következő határozatot hozta: „Úgy határozott, hogy Martinovics Ignácnak és vele egy időben kivégzett hat társának az 1914. évben feltalált hamvait, amelyek azóta a székesfőváros levéltárában vannak
őrizet alatt, a halottak iránt érzett kegyeletnek inkább megfelelő módon helyezze el ideiglenesen addig is, amíg a hamvak végleges elhelyezése felől döntés történhetnék”, elrendeli, hogy a hamvakat „az eredeti ládában” helyezzék el a Kerepesi temető egyik sírboltjában. A tanácsi X. ügyosztály lépjen érintkezésbe a temető igazgatóságával és a temetés „a sírbolt kijelölése után azonnal történjék meg”. A várható költségekre tízmillió koronát utal ki.


A fővárosi X. ügyosztály jelentése szerint a hamvakat tartalmazó ládikáknak a Kerepesi temető „bal 412. sz. nyolc személyes sírboltba való behelyezése 1926. augusztus 26-án megtörtént” minden ünnepélyesség nélkül.


Öt évvel ezután az ügyet újra felkavarta a Magyar Hétfő című lap 1931. január 26-i számának névtelenül megjelent közleménye (erre emlékezett közelebbi adat nélkül Bartucz Lajos): „A »hálás« utókor titokban ócska faládákban tette sírba a
magyar szabadság vértanúit.”

...

A névtelen cikkíró tanúként megszólaltatta Gárdonyi Albertet, aki elmondta, hogy 1925 nyaráig kegyelettel őrizte a csontokat, és hogy a sírba tételről annak idején a sajtó is megemlékezett. Az ugyancsak nyilatkozó Bartucz Lajos pedig elmondotta, hogy az 1925. évi sírba helyezésnél („nem volt temetés”) hét-nyolcan voltak jelen, a főváros részéről két úr, a temető igazgatóságából néhányan és Gárdonyi.


A cikk összegezése: „Így végződött a Martinovics-féle összeesküvés végső aktusa 1925-ben a főváros tanácsának, mint a »hálás utókor« hivatalos képviselőjének rendelkezésére… A tanácsnak kötelessége, hogy jóvátegye ezt a kegyeletsértést.”


A főváros tanácsa az újságcikket 1931. február 24-én megküldte a tiszti főügyésznek és véleményét kérte, ami március 31-én készült el. Eszerint: „A közlemény tartalma, az iratokból megállapíthatólag a valóságnak megfelel.” Ezért legfeljebb a hozzáfűzött, a tanács becsületét érintő megjegyzések kifogásolhatók, de ezt nem javasolja, mert följelentés esetén a vádlott a tényállás bizonyítását kérheti, s miután a tények a valóságnak megfelelnek, a bíróság mérlegelésén múlik, hogy azt kegyeletsértőnek találja-e vagy nem. Ilyen körülmények közt megfontolandónak ítéli, indítsanak-e büntetőeljárást. Célszerűbb lett volna egy helyreigazító nyilatkozat közlését kérni, mely a főváros intézkedésének ideiglenes voltát emeli ki – írta a főügyész –, erre azonban a törvény szerint csak a cikk megjelenését követő egy hónapon belül lett volna lehetőség.


Az újságcikk válasz nélkül maradt, a főváros semmit sem tett, az ügy teljesen feledésbe merült.

...

1959 áprilisának első napjaiban ismeretlen, régi vágású úr keresett fel a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében, ahol 1956 októberének vége óta dolgoztam tudományos munkatársként: Miklós Imre nyugalmazott MÁV főfelügyelő. Miután mentegetőzött, hogy ismeretlenként zavar, de Bartucz Lajos professzor bíztatta, hogy jöjjön el hozzám, közölte, hogy megtalálta a kivégzett jakobinusok hamvait rejtő ládikákat. Izgatott kérdésemre, hogy hol és hogyan, a következőket mondotta el:


Évek óta járja a temetőket, hogy megállapítsa, történelmi nagyjaink (írók, tudósok, katonák, politikusok) hol nyugosznak. Mint a MÁV volt alkalmazottja, ingyen utazhat, így bejárta már az egész országot. Összebarátkozott a temetőőrökkel, a temetkezési munkásokkal, főként a fővárosban. Ezek az emberek jól ismerik a sírokat, sok mindenben segítették őt. Nemegyszer név szerint kereste valakinek a sírját, s útbaigazították.


Máskor általában kérdezte őket: nem tudnak valahol valami nevezetes személy sírjáról?


Több mint egy éve már, hogy a Kerepesi temető egyik munkása a következőket mesélte neki: Amikor 1953-ban a Magyar Gumigyárnak átadták a temető keleti sarkát, azok között volt, akik a ki nem váltott halottakat közös sírba rakták. Az egyik
kriptában hét egyforma ládikát találtak. Kulcsra voltak zárva és le is voltak pecsételve, oldalukon pedig egy-egy név volt írva, mindegyik más. A nevekre már nem emlékszik, különben sem hallotta őket soha. Tanakodtak, mit csináljanak a ládikákkal, ezek mégsem lehetnek közönséges halottak, hátha valaki egyszer még keresi majd őket. A közös sír helyett tehát az új ravatalozó mögötti egyik kriptába rakták.


Ő a munkással együtt a jelzett kriptához ment, s meglátva a neveket: Martinovics, Laczkovics stb., rögtön tudta, kiket rejtenek a ládikák – bár akkor még sejtelme sem volt róla, hogy kerültek ide. 1914-es megtalálásukról már Bartucz Lajos tanulmányából értesült. Fel is kereste Bartuczot, és a vele történt megbeszélés alapján most azért jött hozzám, hogy tanácsot kérjen: mit kell tennie, hogy a jakobinusokat jeltelen sírjukból kiemelve ünnepélyesen eltemessék, és síremléket kapjanak.

...

Mondottam neki, hogy a vértanúk hamvainak megtalálása minden magyar számára nagy öröm, ezt a kormányzat is értékelni fogja, hiszen a kommunista párt vezető személyiségei közül többen és többször kijelentették, hogy a jakobinusokban az
általuk képviselt eszmék első előfutárait tisztelik. Bizonyos vagyok abban, hogy nagy és ünnepélyes temetést fognak számukra rendezni. – Kissé bizalmatlanul nézett rám, de nem szólt semmit.

...

A Történettudományi Intézet igazgatója, Molnár Erik még április 17-én engem bízott meg a jakobinusok eltemetésével kapcsolatos javaslat elkészítésével. Erről aznap értesítettem Miklós Imrét, jelezve, hogy mindenekelőtt szeretném magam is látni a hamvakat tartalmazó ládikákat, hogy személyesen is ellenőrizzem azonosságukat. Ez a szemle 1959. május 8-án ment végbe, a jegyzőkönyv szerint nyolc személy jelenlétében.

...

A bizottság megállapította, hogy a lezárt ládák származása és a rájuk írt nevek azonosak a temetői jegyzőkönyvben olvasható, a kivégzett jakobinusok nevét tartalmazó névsorral. A bizottság a ládikákat nem bontotta fel, „az egyes csontvázak részletes azonosítását későbbi időpontban, arra hivatott szakember fogja elvégezni”.

...
Följegyzésemet az alábbi három javaslattal zártam:


„1. A vértanúk hamvainak feltalálásáról és az ezzel kapcsolatban mozgalmuk történelmi jelentőségéről a sajtó útján tájékoztatni kell az országot.


2. A vértanúk tetemeinek a koporsóba való áthelyezésére Bartucz Lajos profeszszort kell felkérni, hogy a személyazonosságot még egyszer ellenőrizze.


3. Miklós Imre ny. MÁV-főfelügyelőnek, aki önzetlen fáradsággal kutatta fel a magyar jakobinusok földi maradványait, és akinek egyedül köszönhető, hogy a hamvak előkerültek, valamilyen formában adassék tudtul a Kormány elismerése.”


Nincs nyoma, hogy Molnár Erik az iratot továbbküldte volna, az a valószínű, hogy csupán szóban tájékoztatta róla a Magyar Szocialista Munkáspárt egyes vezetőit. Amikor június közepe táján megkérdeztem tőle, van-e már valamilyen állásfoglalása az ügyben, azt felelte: nem megy az olyan gyorsan. Tudnia kell – tette hozzá –, hogy Rajk László ünnepélyes temetése óta a pártvezetőség ideges lesz, ha temetésről kell döntenie. Majd azt kérte, írjak egy újabb, most már rövidebb – legföljebb két gépelt oldalas – följegyzést. Ez Marosán elvtárs számára kell – tette hozzá.


A rövidített följegyzést elkészítettem. A hamvak történetét csupán pár sorban ismertettem, a már ismert, konkrét javaslatok viszont változatlanul maradtak benne. Molnár Erik elolvasta, és csak ennyit mondott: Jó. De abból a mondatból, hogy „a
magyar polgári forradalom hősei”, húzza ki a polgárit, mert félreérti – mármint Marosán György, akkor a Magyar Szocialista Munkáspárt politikai bizottságának tagja, a budapesti pártbizottság első titkára.

...

Április 22-én Molnár Erik hivatott, és közölte: megszületett a bizottság döntése: a jakobinus vértanúkat a Kerepesi temető bejáratától nem messze, az egyik út középpontjában helyezik örök nyugalomra. A koporsók a föld alatti kriptába kerülnek,
a föld felett fekete márványtábla lesz, felirattal. A temetés, ha nem is lesz zártkörű, de nem teszik közhírré, nem akarják, hogy tömeg gyűljön össze. Arra kér, tegyek javaslatot a sírkő feliratára. Még aznap átadtam javaslatomat. Ezt vésték a márványtáblára.

Származási hely: Profán gondolatok a szabadkőművességről

...

Április végének valamelyik délelőttjén otthon dolgoztam, amikor Ortutay Gyula felhívott telefonon. Együtt vannak a bizottság tagjai a Kerepesi temető központi épületének egyik helyiségében, arra kér, menjek oda hozzájuk most azonnal. Értem küldi az autóját. Megérkezve már ott találtam az öreg Bartucz Lajos professzort, és ott volt Szép József, a temető igazgatója, A kivégzett jakobinusok csontjai kis érckoporsókban egy munkaasztalon sorakoztak. Két overallos munkás azon fáradozott, hogy a koporsókat légmentesen leforrassza.


A bizottság tagjainak jelen kell lennie, amikor a koporsókat leforrasztják – mondotta Ortutay –, hogy ellenőrizzék és igazolják, hogy nem történt semmilyen szabálytalanság, a csontok nem cserélődtek össze. A forrasztó munka azonban tovább tart, mint gondolták, nekik nincs idejük itt ülni, ezért Bartuczot és engem arra kérnek, vegyük át a vigyázást, és maradjunk itt a munka teljes bevégzéséig. Tökéletesen megbíznak bennünk, ezért a jegyzőkönyvet eltávozásuk előtt alá is írják. Ezzel eltávoztak.

...

Végül kettesben maradtunk Bartucz professzorral a két szorgosan dolgozó munkás mellett, hogy mint a falusi társadalomban a legközelebbi rokonok, virrasszunk a halottak mellett.


Április 2-án felhívott Szép József: A magyar jakobinus vértanúk koporsóit május 5-én helyezik el a Kerepesi temető kriptájában. (Ez persze még nem az ünnepélyes temetés.) A Fővárosi Tanács nevében kéri, a Történettudományi Intézet küldje el megbízottját erre, hogy a jegyzőkönyvet tanúként ő is aláírja. Kérését írásban jelentettem az intézet igazgatóhelyettesének, Zsigmond Lászlónak. Bizonyosra vettem, hogy a megbízott én leszek. Zsigmond azonban Spira György kollégámat javasolta. Végül mégsem ő, hanem Vörös Antal ment.


Április 20-án délelőtt volt az ünnepélyes temetés a Kerepesi temetőben. Mintegy 70-80 ember volt jelen, sem a kormány tagjai közül, sem a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetőségéből nem volt senki sem jelen. Az ünnepélyességet egy 10-15
tagú úttörőcsapat jelentette. Az ünnepi beszédet Gyalmos János, a fővárosi tanács elnökhelyettese mondotta. A temetéssel kapcsolatos sajtótájékoztatót is ő tartotta, a hamvak feltalálásának történetét Bartucz professzor ismertette.

...

A párt hivatalos lapja, a Népszabadság 12 sort szentelt az eseménynek, a Magyar Nemzet még ennyit sem. A Történettudományi Intézet folyóirata, a Történelmi Szemle nem tartotta megemlítésre érdemesnek a hamvak megtalálását és eltemetését, ahogy a Magyar Történelmi Társaság lapja, a Századok sem. Ez utóbbi 1960.
május 20-ról szólva arról számolt be, hogy a pécsi történésznapok keretében több előadás hangzott el, többek között „Történetírásunk fejlődése a felszabadulás után” címen.


Mintegy az egész esemény lezárásaként 1960. június 16-án Miklós Imre az Országház Munkácsy-termében átvette a kormánykitüntetést. Másnap nekem írt levelében örömmel és megnyugvással szólt arról, hogy – annyi huzavona után – a jakobinusok hamvainak ünnepélyes eltemetése megtörtént. Hálás a kormánytól kapott kitüntetésért, amelyet legszívesebben odatenne a kivégzettek koporsójára. Ahogy írta:


„Őket illeti. Ők adták életüket érte, nem én.”
"


BENDA Kálmán: Az 1795-ben kivégzett magyar jakobinusok hamvainak eltemetése 1960-ban. In: Király Béla emlékkönyv: háború és társadalom Szerk. JÓNÁS Pál et al. Bp.: 1992. 79–90.


A sír címe:

Magyar jakobinusok sírja Budapesten. (Hajnóczy József, Laczkovics János, Martinovics Ignác, Sigray Jakab, Szentmarjay Ferenc, Szolártsik Sándor, Őz Pál). Kerepesi temető: 11/1-sziget.




Források:

http://mek.oszk.hu/04800/04823/html/01.htm


http://mult-kor.hu/cikk.php?id=9843

http://www.epa.hu/00000/00003/00030/toth.html

http://www.habsburg.org.hu/files/konyvek/benda_nemzeti_hivatastudat_311-322.pdf

http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?ID=11440

http://www.agt.bme.hu/varga/foto/kerepesi/jakobinusok.html


http://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Jakobinusok_s%C3%ADrja.jpg


http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/d/d4/Jakobinusok_s%C3%ADrja.jpg

http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_jakobinusok


Irodalomjegyzék:

A jakobinusok sírja. Világ, 1914. január 20.

Tizenhat vadgesztenyefa. Martinovics és társainak sírja. Új Idők, 1914: 253.

BARTUCZ Lajos: A magyar jakobinusok exhumálása. Bp., 1919.


És egy frissebb könyv, a kapcsolódó fejezetek címével:

Palaeopathologia III.

A praehistorikus trepanáció és orvostörténeti vonatkozású sírleletek

Medicina Könyvkiadó, Budapest, 1966

A magyar jakobinusok sírjainak megtalálása és kétszeri exhumálásuk 445
Bevezetés 445
A véres esemény 445
A vértanúk ismeretlen sírjai 446
A ,,Budai Újság" kutatása a sírok után 1909-ben 447
Gárdonyi Albert felfedezése 1914-ben 450
A Hainiss-féle jelentés és térrajzok 450
Az ásatás története 452
A talált sírok lehetnek-e a vértanúkéi? 454
A IV. sír csontváza: Martinovics Ignác 457
A közös (III.) sír 1. sz. csontváza: Sipray Jakab 462
A közös (III.) sír 2. sz. csontváza: Hajnóczy József 466
A közös sír 3. sz. csontváza: Szentmarjay Ferenc 469
A közös sír 3. sz. csontváza: Lazkovics János 472
A II. sz. sír csontváza: Őz Pál 478
Az I. sz. sír csontváza: Szolárcsik Sándor 483
A vértanúk csontvázainak 46 évig tartó vándorlása 486
Az újabb tudományos vizsgálatok és személyazonossági meghatározások 488
Az 1. sz. ládika tartalma 489
A 2. sz. ládika tartalma 493
A 3. sz. ládika tartalma 496
A 4. sz. ládika tartalma 500
Az 5. sz. ládika tartalma 505
A 6. sz. ládika tartalma 509
A 7. sz. ládika tartalma 513
A vértanúk hamvainak végleges sírbatétele 519