VAD MÁRTON: MI ÉS MI NEM A SZABADKÕMÛVESSÉG SZENTÉLYE NAGYVÁRADON?

VAD MÁRTON

MI ÉS MI NEM A SZABADKÕMÛVESSÉG SZENTÉLYE NAGYVÁRADON?

 

Előre bocsájtanám, hogy ez az írás nem klasszikus értelemben vett kritika. Nem szeretne fenntartásokat megfogalmazni Nagyvárad legújabb, a közönség számára megnyitott intézményével szemben. Távol tartja magát az ezzel kapcsolatos dicsérő szavaktól is. Csupán azt szeretné tisztázni, hogy mi az, amit tudhatunk, és mi az, amit nem erről a megvalósult nagyszabású tervezetről, azután, hogy annak intézményi működése elkezdődött. Ezek alapján mindenki eldöntheti, hogy milyen hangnemű ítéletet formál róla. Fontos, hogy az ítéletalkotónak megfelelő mennyiségű fogalmi és tárgyi tisztázás álljon a rendelkezésére, amely alapján súlyozott véleménye alátámasztást kaphat.

Egyesek szerint megnyugvást hoz zaklatott világunkba az, ha látjuk, hogy épületek azt a funkciót töltik be, amelynek egykoron épültek. A 20. század eseményei nyomán hatalmas mennyiségben fosztottak meg építményeket eredeti funkciójuktól. Így lettek a rendházak jó esetben iskolák, rossz esetben raktárak, a zsinagógák jó esetben koncerttermek és kiállítóterek vagy rossz esetben zöldséglerakatok. Templomokban nem ritka a könyvesbolt, a turkáló vagy a szórakozóhely. Kisajátított családi házak váltak kisüzemekké, közintézményekké, erőszakszervezeti kaszárnyák bérházakká. Az épületek gyakori funkcióváltása mintegy feltételes reflexként van jelen máig a rendszerváltozásokon átesett Kelet-Európa életében. A funkcióváltást ráadásul nem mindig indokolja valamely intézmény valós helyigénye. Államok és állami fenntartású szervezetek mérhetetlen energiát képesek fektetni olyan szimbolikus beruházásokba, amelyek egyik problémája, hogy nem a megfelelő célnak tervezett épületekhez kell hozzányúlniuk (könyvtárból nehezen lesz minisztérium, és vice versa). Itt elsősorban szimbolikus és hivatali beruházásokról van szó, amelyek csak ritkán vezetnek olyan őszinte ingatlanfejlesztéshez, mint amilyen a használaton kívüli ipari létesítmények kulturális céllal való hasznosítása.

A nagyváradi egykori szabadkőműves páholy épülete1 most látszólag visszakapott valamit eredeti funkciójából, amely a két világháború között először kisdedóvóra, majd a szocializmus évei alatt vámhivatalra is módosult. Persze ennek a látszatnak részben ellentmond az épület hivatalosan vállalt funkciója. Az ugyanis teljesen általános értelemben vett kiállítóhely, amelynek vannak tematikus termei. Ez a téma a szabadkőművesség mint olyan.2 A felújított, tanácskozásokra használt aula egyetlen létező vagy egykor létezett szabadkőműves tanácstermet sem akart rekonstruálni, illetve másolni. A Testvérek a mai Európában működő gyülekező helyeinek ideáltipikus elemeit mutatja be egy olyan térben, amely éppen a egykori nagyváradi páholyszékházban található. Ideáltipikus páholy teremről beszélünk, vagyis olyanról, amely ebben a formában sehol nincs, de a megvalósítók szerint mégis felismerhetővé teszi, hogy miről van szó. Ugyanakkor (1) sem az épület neve mű és világa 111 nem zárja ki, hogy az több legyen, mint kiállítóhely. Sőt (2) a teljesen új bútorzat és a valóban funkcionális egyéb berendezési tárgyak alkalmassá teszik azt a bemutatott célok szerinti használatra.

Ad 1): Az épület megnevezése románul Templul Francmasoneriei Oradea", vagyis magyar fordításban: A Szabadkőművesség Szentélye, Nagyvárad. Ezt a megnevezést némileg erősítik is az épület tervezőinek a klasszikus ókori görög és római) templomok bizonyos kanonikus elemeire tett építésze ti utalásai. A választott neolatin terminológián mégis többen fennakadtak, de ez elsősorban a román megnevezésből eszközölt magyar tükörfordítások hibájából származik. Az etimológiai kiindulópont, vagyis templum, -i főnév latinul olyan nyílt, de jelzett határokkal rendelkező teret jelent, amelyben a jövőt érint6 (= templum"), vagy valamilyen istenséget dicsőnő tevékenység (= templum) zajlik. Magyarul ez a második jelentésréteg adja a szó jelentésének kiindulópontját. Nevezik ugyan a szabadkőműves páholyok szertartási és tanácstermeit templomszerűnek", de semmilyen hivatalos forrásban nem nevezik templomnak, mert nem tölt be egyházi funkciót, és nem egy az Istennek vagy istenségeknek bemutatott áldozat helye. Történelmi okokból bizonyos ábrahámi vallások szertartási tereire nem is lehet templomokként hivatkozni, hiszen abban de facto nincsenek papok, csak képzett segédszemélyzet, világi igehirdetők és tudósok. Ez vonatkozik a zsidó, a muszlim és bizonyos keresztény felekezetekre (elsősorban a baptistákra vagy egyéb újkeresztény hittársaikra) is. A történeti érvköteg a magyar megnevezésben döntő templomnak csak a görög és római áldozócsarnokok, az elpusztult jeruzsálemi Nagytemplom, illetve bizonyos keresztény felekezetek imahelyei minősülnek. Különösen nem nevezhető templomnak olyan szimbolikus szerepet betöltő létesítmény, amelynek fenntartója nem tekinti magát intézményes vallásnak, és nem is törekszik ilyen státus kivívására. Páholytag bármely vallási felekezet tagja lehet. A szabadkőművesek viszont páholytagként nem áldoznak semmilyen hellén vagy ábrahámi vallás istenének sem."

A román terminológia ellenben egészen más. Bár a szabadkőművesek gyülekezőhelyeit németesen abban is nevezik ugyan páholynak" (loja), de a magyar névhasználatban érvényesített történeti érvköteghez ott egyéb preferenciák is társulnak. Ez formájában egyezik az angolszász megnevezéssel, még ha tartalmában különbözik is. A keresztény hagyomány keleti ortodox vonulatához illeszkedve románul a keresztény imahelyeket egységesen biserică, i névvel jelölik, amely a pogány ógörög amaro-ból, vagyis a király csarnoka" kifejezésből származik. Az angolszász népeknél pedig hasonlóan a kontinentális germán nyelvek jelentős részéhez a keresztény ógörög xmxó,-ból, vagyis az Úrhoz tartozó"-ból származtatják az olyan keresztény imahelyek neveit, amelyekben jelen van aktív papság. Ennek köszönhetően az angol temple, -es vagy a román templu, -e szavak használhatók minden szertartásos rendezvény helyéül szolgáló terem vagy épület megnevezésére, vagyis minden olyan helyszínre-a latin szó elsődleges jelentésében - amelyen a jövő re vonatkozó tevékenység zajlik.

Ezért javaslom itt a szentély szó használatát. Ez a magyar úzusban a temploménál valamivel semlegesebb, bár nem a jövőre vonatkozó, hanem valamilyen áldozati tevékenységet kapcsolunk hozzá. De egyszersmind nem társítunk hozzá intézményes vallást is, amely viszont a mi esetünkben döntő.

112Szentélye ugyanúgy lehet a természeti erők és deitások imádóinak, ahogyan az összemberiség javáért és a felvilágosult szemléletért síkra szállóknak.

Egy „szentélyben”, vagyis a templum1 szerint értett „templomban” (templu, temple) viszont semmi sem tiltja, hogy olyan szertartást végezzenek, amelyben valamiféleképpen az emberiség jövõjét és fejlődését vitatják meg ebből a célból társult egyénnek. Itt tehát olyan munkát is lehet végezni, mint amelyet a német terminológiára (Loge) utalva a magyar nyelvhasználó a szabadkőművesek „páholyaiban” lát megvalósíthatónak.

Ad 2): A tanácsterem belsejébe vezető folyosónak a bejárat előtti fordulójában ma is jól látható az eredeti meanderes („futókutyás”) keretezésű terazzopadló. Ez azonban az egyetlen eredeti részlet, amelyet az épület adott traktusában találunk. A tanácsterem bútorzata vadonatúj, és minden szempontból megfelel egy olyan eseménynek, amelynek keretében egy szabadkőműves vakolás akár azonnal le tud zajlani. Különösen azért lehet ezt kijelenteni, mert a benne levő tárgyak, kellékek mindennapi használatát egyetlen műemlékvédelmi szabály sem korlátozza, hiszen nincsen nekik ilyen jellege. A nagyváradi új intézmény belső tere tehát jelen időben nem minősül szabadkőműves páholynak, ellenben alkalmas szabadkőműves szertartások megtartására.

A román sajtóban olvasható kifogások többrétűek. Az egyik aspektus a magyar cikkekben is megtalálható, vagyis hogy az intézményben elenyésző szó esik magáról a nagyváradi szabadkőművességről és az épületről. Kiállítási tárgy látszólag egyetlenegy kötődik a városhoz: Kupán Árpád monográfiájának román fordításából7 az egyik tárlóban megjelenik egy könyvtári állományból letétbe adott darab. Erre a felvetésre villámgyors válasz adható. Az intézmény neve már maga sem árul zsákbamacskát. Ez egy olyan hely, amely a szabadkőművességhez kapcsolódik, és Nagyváradon van. Nem a nagyváradi szabadkőművességnek állít emléket, hanem a szabadkőművességre mint általában vett jelenségre hívja fel a figyelmet.

Vagyis akinek mindezeken túl van vitája, annak az épület koncepciójának kialakítóival kell azt lefolytatnia, hiszen a megvalósult intézmény az, aminek hirdeti magát. Ez fokozottan így van egy másik kritikai aspektusból is, amely a sajtóban több helyen megjelenik: egy mai kiállítóhelynek ennél egészen egyszerűen több információt kellene közölnie. Nos erre is van válasz.

Mivel az intézmény nem akkreditált múzeum, hanem olyan turisztikai létesítmény, amely a szabadkőművesség témája köré szerveződő anyagot ismertet meg a nagyközönséggel, több kritikai perspektívát ab ovo kizár. Ennek egyik oka, hogy nem múzeumi létesítményen nehéz számon kérni a múzeumi funkciókat. A kérdés persze az, hogy ebben az esetben annak funkciója mi, ha nem múzeumi. A válasz az előbbi leírásban található: turisztikai célpont kíván lenni, ráadásul, hangzott el az intézményt felügyelő alapítvány vezetőjének szájából, olyan emberek számára létesült, akiket érdekel a történelem.8 Vagyis az intézmény nem más, mint a város ajándéka a műkedvelő lakosságnak, akik szeretnének valamilyen képet kapni arról, hogy ez a furcsa és ellentmondásos történetű nemzetközi szerveződés bizonyos, szabadon kiválasztott korokban és helyszíneken mit is művelt.

Tehát – és csak ismételjük magunkat – aki itt vitázni akar, annak az intézményhez kell fordulnia, és olyan adatokat kell kérnie, amelyeknek írott nyoma sincs az intézmény falain, egyik szimbolikus vagy kiállítási térben sem. Az intézményben ugyanis pontosan az történik, amelyet a benne levő dolgok mű és világa 113 ígérnek: tárgyakról és terekről van szó, melyek a „szabadkőműves” szóra rímelnek. A szabadkőműves szóra és semmi másra.

Néhány apró pontosítást azonban érdemes megtennünk. A sajtóban többször leírtakkal és a Szabadkőművesség Nagyváradi Szentélyében láthatókkal szemben9 Nagyváradon 1912 és 1919 között két szabadkőműves páholy is mûködött,10 amely megegyezés alapján, közösen használta az épületet. Ezek egyike volt a Magyar Symbolikus Nagypáholy nagyváradi fiókja, a sokat említett, László király (és nem Szent László) nevet viselő szervezet, amelyből 1912-ben vált ki, elsősorban radikális aktuálpolitikai irányultsága miatt a Bihar páholy.

A szabadkőműves páholyok működését a Tanácsköztársaság alatt korlátozták először, majd a frissen felálló Simonyi-Semadam-kormány alatt betiltották. Ez utóbbi, sajátos módon és a még mindig bizonytalan helyzetben éppen a Magyar Symbolikus Nagypáholyhoz való kötödés miatt vonatkozott az impériumváltás utáni Erdélyre is. A László király páholy, amely nem szűnt meg a Symbolikus Nagypáholy részének lenni, a betiltás után, de már román felségterületen megteremtette saját elaltatásának feltételeit, amelyet a nagyváradi református egyházzal kötött szerződésben rögzített, és vagyonát a haszonjog élvezetéért cserébe megőrzésre átadta. Az utódállam Romániában a szabadkőművesség nem esett tiltás alá, viszont a potenciális irredenta konnotációk nyomán a László király páholy nevét elhagyva, de facto összeolvadt a Bihar páhollyal. A páholyházat eladták, és az 1920 júniusától szűnt meg a Testvérek székhelyeként működni. Az épület története innentől kezdve vált a eredetitől eltérő rendeltetés históriájává. Erről, akárcsak az épület változó tulajdonjogáról igen keveset tudunk. Ugyancsak hiányos a tudásunk a két magyar szertartási nyelvű nagyváradi páholy (a Bihar és az 1928-ban, zsidó felekezetűek által alapított Jezirah), illetve az új alapítású, román szertartási nyelvű Emanuil Gojdu páholy két világháború közötti tevekénységéről. Ezek azok a kérdések, amelyek kutatását a szabadkőműves házban működő nagyváradi intézménynek akár fel is lehetne vállalni. Ha minden igaz, akkor az intézmény munkatársainak a nagyváradi anyagra vonatkozóan bevallott távlati tervei vannak, de annak részleteiről, szemléletmódjáról hasonlóan keveset tudunk. Csak az látszik bizonyosnak, hogy a kiállítóhely vezetője – elmondása szerint – a nagyváradi anyagnak is kiemelt helyet szán majd az épületben.

Csakhogy az épületben jelenleg olvasható információk alapján azért hasztalan kritizálni annak koncepcióját, mert arról azok semmit nem közölnek. A vonatkozó impresszum (vagyis annak hiánya) révén nem tudjuk, hogy van-e a kiállításnak kurátora, nem tudjuk, hogy volt-e grafikusa, volt-e restaurátora, szobrásza, szekkófestõje, nem tudjuk, hogy a kiállítás rendezőinek volt-e a témában elmélyült szakmai tanácsadója. Feltételezéseket pedig igen nehéz kritizálni. Tudjuk viszont – a megnyitón elhangzottak alapján –, hogy kik voltak a beruházásban részt vevõ szakmai szervezetek (a Román Nemzeti Nagypáholy, a Román Nemzeti Levéltár és a Bihar Megyei Könyvtár). Viszont tökéletes az ignorabimus hatálya akkor, amikor az egyszeri látogató az iránt érdeklődne, hogy kinek volt egyedi hozzájárulása a kiállításhoz, és hogy az miben állt. Mint már említettük, feltételezéseket eleve problémás elemeire bontani majd ezen keresztül kritikai vizsgálatnak alávetni. Ezt csak olyan konkrét és erős állítások esetén lehet megtenni, amelyet ez a jórészt önreferenciális nagyváradi turisztikai célpont egyelőre nem nyújt. Így pedig a kritika – a bevezetőben beharangozottak szerint – nem 114 csak óvatosságból marad el. Hanem eleve igen kevés tere marad. 2022/3

JEGYZETEK

1. Címe: Calea Armatei Române (az építéskor Rulikowski út), 4. szám, Nagyvárad. A benne működő intézmény a Bihar megyei Mûemlékvédelmi Alapítvány (Fundaþia de Protejare a Monumentelor Istorice din Judeþul Bihor) filiáléja. Az épület 1901–1902-ben épült Bálint Zoltán és Jámbor Lajos építészek tervei szerint. Mindketten az egyik legaktívabb budapesti páholy, a Demokratia tagjai voltak. A Nagyváradi Szabadkőművesség Szentélyében 2021. november 25-én, vagyis jóval jelen szöveg írása után nyílt meg a helyi szabadkőművesség történetének szentelt új kiállítás, amely a helyi páholyok történetének néhány dokumentumát állítja ki. Ennek értékelése egy másik cikk témája lehetne.

2. Cristina Ghilea: Despre masoni în general, în templul orãdean. www.bihon.ro/stirile-judetuluibihor/muzeul-francmasoneriei-despre-masoni-in-general-in-templul-oradean-3830648.

3. Ezek kivétel nélkül magyarajkú újságcikkek szerzői voltak. Mindjárt kifejtjük, hogy szerintünk miért. A román nyelvű cikkek, mivel ott nyelvi disszenzus nem áll fenn, mindannyian a múzeumi koncepciót kritizálták. Ennek egy logikai aspektusáról később. A magyar cikkek közül kiemelhető: Pap István: Történeti múzeum helyett kulturális kisajátítás Nagyváradon. www.erdon.ro/kozelet/helyikozelet/torteneti-muzeum-helyett-kulturalis-kisajatitas-varadon-3960209. Utolsó letöltés: 2021. október 15. Lásd még Laura Gal: Muzeul Francmasoneriei, unic în România, s-a deschis în clãdirea fostului templu din Oradea, fãrã masoni ºi fãrã vreun exponat din istoria localã. www.ebihoreanul.ro/ stiri/muzeul-francmasoneriei-unic-in-romania-s-a-deschis-in-cladirea-fostului-templu-din-oradeafara-masoni-si-fara-vreun-exponat-din-istoria-locala-166799.html. Utolsó letöltés: 2021. október 15.

4. Nemcsak a köznyelvi fordulat szerint, amelyet Ady Endrétől kölcsönöznek, hanem – bárha pontatlanul is – informális módon magyarul „templom”-nak nevezhetnek minden olyan helyet, amely rituálisszertartási tevékenységet fogad be. Ady megfogalmazása szerint „Nagyváradon, ahol semmivel sem kisebb a sötétség veszedelme, mint bárhol e hazában, pompás új templomszerű csarnok áll, mely hajléka a humanizmusnak, irgalmasságnak és világosság hintésének”. Nagyváradi Napló, 1902. február 2.

5. Lásd korábban Benjamin Franklin: The Constitutions of the Free-Masons. History, Charges, Regulations &c. of the most Ancient and Right Worshipful Fraternity. Philadelphia, 1734. 48: Bár az ősi időkben a kőműves testvéreket rávitték arra, hogy az ország vagy a nemzet vallásán legyenek (bármelyik is volt az), most mégis ajánlatosabbnak tűnik, hogy csak arra a vallásra kötelezzék őket, amelyben minden Ember egyetért, egyéni véleményeiket pedig maguknak tartsák meg.” Illetve: „A szabadkőművesség nem kérdezi tagjainak, sem a hozzá jelentkezőknek a vallási-felekezeti hovatartozását. A tagság egyetlen követelménye e téren az Istenbe vetett hit, ám hogy őt ki miként nevezi és milyen vallás szerint hiszi, annak megítélése nem tartozik a szabadkőművesség keretei közé – mondja ki a mai Magyarországi Symbolikus Nagypáholy vallás és szabadkőművesség kapcsolatát szabályozó irányelve. www.szabadkomuves.hu/szabadkomuvesseg-es-vallas Utolsó letöltés: 2021. október 15.

6. „A Nagy Nemzeti Páholyban és az ezeknek Engedelmes páholyokban folyó munkálatok során szigorúan tilos politikáról, vallásról és gazdasági érdekről beszélni” – hangzik a romániai központi páholy egyik alapelve. Lásd Declaraþie de Principii. https://mlnr.xyz/declaratie-de-principii. Utolsó letöltés: 2021. október 15.

7. Francmasonii în Oradea. Nota?ii istorice. Editura Convex, Oradea, 2018.

8. Vö. Cristina Ghilea: i. m.

9. Nem igaz, hogy az intézményben „gyakorlatilag semmit nem lehet megtudni” (Pap István: i. m.) a váradi szabadkőművességről, és annak egykori székházáról. Az épület egyetlen terme minõsül kiállítási területnek (a többi egy szabadon értelmezhető turisztikai látványosság, amely a szabadkőműves szertartás három helyszínét szeretné bemutatni). Ebben található az az érintőképernyő, amelyen megfelelő áramellátás és gesztusvezérlési alapismeretek esetén négy oldal beszél a váradi páholyéletről, az épületről és a felújítás kivitelezőjéről (sajnos nem tudjuk meg, hogy a felújításnak ki volt az építésze, de egy biztos: a címben foglalt kérdés tekintetében ez túl sokat nem tenne hozzá a válaszhoz). Helyesebb, ha úgy fogalmazunk tehát, hogy „gyakorlatilag nagyon keveset”.

10. Ezt igen egyértelműen tárgyalta Kupán Árpád már idézett könyve. A magyar kiadáshoz lásd: Szabadkőművesek Nagyváradon. Nagyváradi Ady Társaság kiadása, Nagyvárad, 2004. Különösképpen: 169–182. mû és világa 115 Az új nagyváradi turisztikai látványosság belépőjegyének egy példánya.

___

Forrás: https://epa.oszk.hu/00400/00458/00688/pdf/EPA00458_korunk_2022_03_111-115.pdf

___

Megjegyzésem:

A szerző a filológia és etimológia segítségével nyelvészkedve próbálja igazolni a volt nagyváradi páholyház "turisztikai attrakciókénti" elszakítását a volt nagyváradi szabadkőművesség valós múltjától.

Ennek fényében kiváltképpen nevetséges, hogy nem ismeri a "vakolás" szó szabadkőműves jelntését.

 

Azt írja: 

"A tanácsterem bútorzata vadonatúj, és minden szempontból megfelel egy olyan eseménynek, amelynek keretében egy szabadkőműves vakolás akár azonnal le tud zajlani."

Viszont egy "vakoláshoz" nem bútorzat, hanem "eccájg" kellene, hiszen a vakolás vacsorázást, étkezést jelent a szabadkőműves "munka" után. 

Közkeletű tévesztés ez, sokszor elkövetik a tájékozatlanok. De egy szakértőként fellépő, szómagyarázgatásokkal érvelő írásban ez visszatetsző. Aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul ...

Kukucskálás a Skanzen szabadkőműves kiállításán

 Kukucskálás a Skanzen szabadkőműves kiállításán

Saint-Germain gróf

 
Ráth-Végh István 

Saint-Germain gróf 

Saint-Germain gróf nem volt sarlatán. Nem csalt meg, nem károsított meg senkit. A XVIII. század kalandorai közt különleges hely illeti meg, mert alakjához két rejtély tapad: nem ismerték származásának titkát, s ez örökre homályban is maradt, – sosem tudták kideríteni, hogy gazdagságának mi volt a forrása.

A kalandorok grófi címét akkoriban nem vették komolyan. Mikor Casanovát az egyik rendőrségen kérdőre vonták, hogy milyen jogon viseli a „Seingalt lovag” nevet, arcátlanul ezt felelte: „Az alphabet jogán.”

Fiatalkoráról egyáltalán semmit sem lehetett megtudni. Csak az bizonyos, hogy elsőrangú nevelésben volt része. Rendkívül megnyerő, előkelő modorán kívül tudása és műveltsége tette kedvelté Európa fejedelmi udvaraiban, különösen Párizsban. Beszélt németül, franciául, angolul, oroszul és olaszul; művészien hegedült; jártas volt természetesen az alkímiában és egyéb titkos tudományokban, ami akkoriban a kalandorok egyik beléptijegye volt a nagyúri szalonokba.

A párizsi előkelő világ több tollforgató embere és asszonysága igyekezett megismerkedni az érdekes emberrel, s az ő emlékirataik és levelezéseik adataiból sikerült összeállítani a nagy kalandor párizsi életének adatait.

Itt 1757-ben tűnt fel. Pártfogója, a francia Belle-Isle marsall Bécsből hozta oda és bevezette az udvari körökbe. Ezt megelőző éveiről francia életírói semmit sem tudnak, ellenben az angol Andrew Lang róla írt tanulmányban ismerteti Horace Walpole 1745. december 9-ről kelt levelét.[9] Eszerint Londonban letartóztattak kémkedés gyanúja miatt egy gróf Saint-Germain nevű öreg embert. Bevallotta, hogy ez nem a valódi neve, de minden további felvilágosítást megtagadott a származásáról. „Mondják – folytatja Walpole hogy talán olasz vagy spanyol; az is hírlik, hogy gazdag nőt vett feleségül Mexikóban, de az asszony kincseivel Konstantinápolyba szökött. Szépen énekel és csodálatosan hegedül. A walesi herceg is érdeklődött iránta. Miután semmi bizonyítékot sem találtak ellene, szabadon bocsátották.”

Íme a Saint-Germain halhatatlanságáról szóló legenda magva. Mint öreg embert fogják el Londonban és mint délceg férfi érkezik Párizsba. Még ha arra gondolunk is, hogy a találó adatok ellenére a londoni rejtélyes ember nem azonos a párizsi szalonok hősével, itt Párizsban is meglepő kijelentések hangzottak el: Az öreg Gergy grófné esküdött rá, hogy ötven évvel ezelőtt látta Velencében s akkor is éppen olyan volt, mint ma. Ugyanilyennek látta Rameau, a zeneszerző is 1710-ben.

Aki mindazt csak szófia beszédnek ítélte, megtántorodott hitében, ha magával Saint-Germain gróffal beszélt. Tökéletesen ismerte a francia történelmet, és a legapróbb részleteket is olyan élethíven mondta el, mintha az eseményeknél maga is ott lett volna. Híre futott hát, hogy valami titkos elixírje van és ezzel képes magát újra meg újra megfiatalítani.

Alkalmasint a mértékletesen élő férfiak sorába tartozott, akiknek arca sokáig üde marad, nem szántják fel a ráncok. Az ősz hajat eltakarja a fehér paróka, s ha kell, itt-ott segítenek a kendőző szerek.

Ő maga sohasem dicsekedett a csodaszereivel olyan otromba módon, mint Cagliostro. De nem is cáfolta meg a nekivadult híreket. Az emberi gyöngéket jól ismerő kalandor fensőbbségével vont vállat. „Higgyenek a buta párizsiak, amit akarnak” – mondta bizalmas körben.

Nagy műveltségével, páratlan társalgói készségével megnyerte a szíveket. Mindenütt szívesen látták. Az udvarnál otthonos volt; XV. Lajos király és Pompadour asszony szinte családias bizalmassággal bánt vele. Jellemző a bizalmas viszonyra egy beszélgetése a királlyal.

– Sire, – mondotta – aki az embereket becsülni akarja, ne legyen se gyóntatópap, se miniszter, se rendőrtiszt.

– Király se? – vetette közbe Lajos.

– Emlékszik, Felséged, a múltkori nagy ködre, amikor szinte csak négykézláb lehetett az utcán járni? Ekkora ködöt teremtenek a miniszterek a király körül, úgy hogy nem láthatja a valóságot, csak azt, amit a miniszterek elébe tárnak.

Volt egy nagy szenvedélye: szerette a drágaköveket. Ezeket gyűjtötte, mutogatta. Bár egyik ismerőse szerint „nagyszerű egyszerűséggel” öltözködött, mégis úgy jelent meg egy udvari bálon, hogy még a cipőcsatján is valódi gyémántok szikráztak. A pletyka persze szárnyai alá vette Saint-Germain drágaköveit, és kikotlotta azt a hírt, hogy a gróf alkimista módszerekkel maga csinálja őket. A kalandor szokása szerint engedte a híreket dagadni, nem szólt ellenük. A király egyszer próbára akarta tenni és mutatott neki egy nem egészen tiszta vizű gyémántot. „Ez így hatezer livre-t ér – mondta –, de ha a foltot ki lehetne venni belőle, megérne tízezret.” Saint-Germain elkérte a gyémántot és egyhavi haladékot kért a folttisztító műveletre. Egy hónap múlva visszahozta: a gyémánt tiszta fénnyel ragyogott. Lemérték: pontosan akkora volt, mint amikor átvette. „Ha ugyan ezt vette át” – kajánkodtak a rossz nyelvek.

Amennyiben kicserélte, ez még fontosabb adat a kalandor lélekrajzához, mintha vegyileg tisztította volna ki a foltot, ami különben nem is valószínű. Négyezer livre-t dobott ki a zsebéből, csak azért, hogy a királyt és az udvart egy trükkel elkápráztassa. Vetőmag volt ez a pénz, és utána aratott is. Nem pénzt, erre nem volt szüksége, hanem csodálatot, elismerést, megbecsülést. S a kalandor ezt szomjazta leginkább.

Pénzre nem volt szüksége – mondtam. Mikor egyszer Gleichen báró meglátogatta, csak elámult azon, ami elébe tárult. Mintha Aladdin lámpájával világított volna rá Saint-Germain kincseire – írta. Drágakövek halmaza s egy különösen szép, óriási opál. Elsőrendű képek a falakon, köztük egy ritka műbecsű Murillo. Pompa, gazdagság. S a nagy vagyon eredetét sűrű homály fedte, akárcsak az udvar kedvencének a származását.

A gyémántkirály tündöklése Párizsban csak néhány esztendeig tartott. Azután megtörtént a baj. Beleártotta magát a politikába, és bármilyen ügyesen csúszkált is a szalonok parkettáján, a politikáén elvágódott. Egyszerre csak feltűnt Hollandiában, és mint titkos diplomáciai ügynök, egy fontos ügyben tapogatózni kezdett. Az ottani francia nagykövet ezt megneszelte, és méltatlankodó levelet írt Párizsba Choiseul külügyminiszternek, hogy miféle titkos ügynököket küldenek ide az ő háta mögött. A miniszter felolvasta a követ levelét az államtanácsban, szörnyen fel volt háborodva, a király azonban „szemét lesütve hallgatott”. Magyarán mondva: lapított. Vagyis Pompadour asszonnyal ők ketten főzték ki a tervet, hogy Saint-Germaint titokban kiküldik Hollandiába, ellenőrzendő Choiseul-ék lépéseit. Nyilván nem bíztak a tulajdon minisztereikben, s valami egyéb tervük volt.

Elég az hozzá, Choiseul megkereséssel fordult Hollandia kormányához, hogy Saint-Germain grófot, mint csalót, fogassa el és bilincsbe verve kísértesse Franciaországba. A bölcs hollandusok sehogyan sem akartak ebbe a gyanús illatú falatba beleharapni. Azt eszelték ki, hogy besúgták a dolgot Saint-Germainnek, és módot adtak neki, hogy átszökjék Angliába. Így azután a kecske sem lakott jól, és a káposzta sem maradt a nyakukon.

Londonban a szökevényt nagy hűhóval fogadták. A lapok cikkeket írtak róla, s különösen az életelixírről tálaltak fel szenzációs híreket az olvasóknak. Mégsem volt itt sokáig maradása. A kalandvágy űzte-e tovább? Nem tudni. A következő hír Szentpétervárról jött felőle; ott részt vett a palotaforradalomban. Majd orosz barátaitól is megvált, egy darabig Berlinben élt, ezután Ansbachban lett az uralkodó herceg kegyence.

Életének utolsó éveiről az adatok ismét homályba vesznek. Csak nagyjában tudni annyit, hogy Károly hesseni uralkodó gróf (Landgraf) udvarában telepedett meg. Ez is bolondja volt az alkímiának, s együtt keresgélték a bölcsek kövét. Az életelexírről nem esett többé szó. Nem is eshetett, mert Saint-Germain gróf viszontagságos életét Eckernfördében 1780 körül befejezte.

Azóta is sokan törték a fejüket, hogy a különös ember talányát megfejtsék. Kalandor volt, de nem mindennapi. Elszédítette a környezetét, de nem azért, hogy a pénzüket elszedje; volt neki magának is bőven. Társadalmi szereplés volt a célja, szalonoknak akart a csillaga lenni. Mintha ez a társadalmi rang származásánál fogva megillette volna, de valamely gátló ok miatt jogos igényével nem állhatott volna elő…

Ezen a nyomon indultak el a talányfejtők. Már életében is feltűnt, hogy a király és Pompadour asszony milyen bizalmas viszonyban volt vele. Igaz, sok kalandor megfordult a versailles-i udvarban, de ennyire közel egyet sem engedtek magukhoz. A király tehát ismerhette Saint-Germain származásának titkát.

A magam véleménye az, hogy egész bizonyosan ismerte. Lehetetlen, hogy a szemfüles párizsi rendőrség ne fürkészte volna ki. Tudjuk például, milyen alaposan ellenőrizte az udvari uraságok éjjeli kiruccanásait. Bajosan képzelhető, hogy éppen az udvar egyik legfeltűnőbb alakja siklott volna ki a hálóból. A rendőrség könnyűszerrel figyelhette meg minden lépését, levelezését, összeköttetéseit.

Ám, ha voltak róla jelentések, hová lettek? Állítólag III. Napóleon idejében még megvoltak. A császárt, aki félig-meddig maga is kalandor volt, érdekelte Saint-Germain személye, összeszedte a rávonatkozó iratokat és letétette a rendőrfőnökség irattárába. Jött azonban a porosz-francia háború, a császárság bukása, Párizs ostroma, s a felgyújtott épületek közt leégett a rendőrfőnökség is.

Mintha a sors is segített volna a titok szövedékét még sűrűbbé szőni. Saint-Germain halála előtt iratait Károly grófra bízta, ez azonban valamennyit megsemmisítette.

Az utolsó nyomra Londonban kellett volna akadni. Ha a Walpole levelében említett öreg embert kémkedés miatt fogták el, bizonyosan jegyzőkönyvet vettek fel a kihallgatásról és a rendőrség is utána járt a személyi adatainak. Ezekből sok minden kiderült volna, egyebek közt az is, hogy csakugyan „öreg ember” volt-e, amint Walpole írja. (The other day they seized an old mán who goes by the name of Count Saint-Germain.) Lehet, hogy a 26 éves Walpole szemében az érett férfi már „öreg ember” volt. Ebben az esetben a halhatatlanság máza ugyan letöredezett volna a kalandor alakjáról, de a kíváncsi életrajzi tudomány többet tudott volna meg róla. Andrew Lang, aki a levelet Walpole írásaiból kiásta, rászánta a fáradságot és felkutatta London minden irattárát, ahol csak valami nyomra remélt akadni. Nem talált semmit.

A titok tehát elbújt a kutatók szeme elől. Már csak találgatni lehetett. A leginkább épkézláb talányfejtés a következő:

Saint-Germain bölcsőjét Spanyolországban kell keresni. A koronát egy gyámoltalan király viselte, II. Károly. Egyéb tökéletlenségei közt azt is hibájául rótták fel, hogy nem elegendő buzgalommal gondoskodott a dinasztia fennmaradásáról. Mindkét házassága meddő maradt. Érthető, ha Mária királyné, a második feleség fázott a hideg férj mellett a madridi udvarban. Bizalmas embere volt Adanero gazdag bankár, utóbb pénzügyminiszter. Őnála talált menedéket a környező hideg elől, s ennek a felmelegedésnek lett volna következménye a későbbi Saint-Germain gróf.

A sejtést több adat támogatja. A memoár-írók kiemelték, hogy XV. Lajos szinte családias bizalmassággal bánt vele. A spanyol trónra II. Károly után Bourbon-ivadék került, s így Lajos király csakugyan tanúsíthatott némi atyafiságos jóindulatot a fiú iránt, aki bár még törvénytelen alapon sem volt rokona, de ott született valahol a trón körül. Ha nem is a fényében, legalább az árnyékában.

Előkelő modora, nagy műveltsége arra vallott, hogy jó helyről származott és jó helyen nevelték. Gazdagsága a bankár apára utal, a drágakövek pedig a spanyol királyok kincses kamráiból kerülhettek elő.

Egy másik elmélettel egy Cooper-Oakley nevű hölgy lepte meg a világot. Úgy látszik, a hölgyek szeretik a titkok fátylait bontogatni, talán a toalett-titkokhoz kapcsolódó gondolattársítás révén. Az angol írónő onnan indult ki, hogy Saint-Germain az ansbachi udvarban elhagyta eddigi nevét és – nem tudni mi okból –, mint Tzarogy gróf szerepelt. A furcsa név nem úgy fest, mintha valódi volna. Lerí róla a csináltság. De hát hogyan lehetne a titkához hozzáférni? Egyszerűen az anagrammakészítés útmutatásával. Szedjük szét a betűket és rakjuk össze eredeti értelmük szerint, ez jön ki belőlük: Ragotzy. Vagyis Rákóczi.

Mrs. Cooper-Oakley ezen a nyomon indult el és odáig jutott, hogy Saint-Germain gróf minden valószínűség szerint II. Rákóczi Ferencnek a törvénytelen fia volt. Sejtését bizonyossággá akarta érlelni és Magyarországra jött, hogy itt levéltári kutatásokat végezzen.

De munkáját nem fejezhette be, noha állandó lakosává lett a magyar földnek.

Kinn nyugszik a farkasréti temetőben.

A Bethlen Gábor páholy a szentendrei Skanzen új, Erdélyi tájegység kiállításán

 A Bethlen Gábor páholy a szentendrei Skanzen új, Erdélyi tájegység kiállításán

A Skanzen nemrégiben megnyílt új tájegységében erdélyi épületeket és a benne elő emberek életét, munkásságát tekinthetjük meg interaktív megoldások segítségével. A Corso kávéház emeletén a Bethlen Gábor szabadkőműves páholy szentélye van berendezve, előtte pedig a szabadkőművesség nemzetközi, hazai és erdélyi állomásait és rekvizítumait tekinthetjük meg. A rendkívül érdekes kiállításról ízelítőül lássunk néhány képet:

 

Lars Lovari: Bloom, a magyar szabadkőműves!

 Bloom, a magyar szabadkőműves! írta Lars Lovari

Az Academia.edu portálon olvasható Lars Lovari cikke Leopold Bloomról, James Joyce Ulysses című művének (egyik) főszereplőjéről. A szerző rafináltan, Bloom magyar apján (Virág Rudolf) keresztül bizonyítja Leopold Bloom szabadkőművességét. Ehhez az egyik hazai leszármazott, dr. Virágh Endre kutatásaira támaszkodott, amelyet Békés Pál hozott nyilvánosságra.

A tanulmány elérhető a következő címen: 
https://www.academia.edu/80607475/Lars_Lovari_Bloom_a_magyar_szabadkőműves_

Hozzászólni 2022. június 24-ig lehet a következő linken:

https://www.academia.edu/s/ed7a0903e1

Reiman Zoltán: Szabadkőművesek Miskolcon 1-2. rész

 Múltidéző

2022.04.12. 07:00

„Erényes kozmopoliták az égő bokorhoz Kelet felé”

Reiman Zoltán sorozata miskolci történetekről. Szabadkőművesek Miskolcon (1. rész)

Aki nem ismeri Miskolc történetét, annak biztosan újat fogok most mondani, sőt szerintem azoknak is, akik ismerik, jól ismerik a hely történetét. A XVIII. század végén városunkban megalakult a szabadkőműves-páholy, amely a helyi szellemi kultúra nagyságát bizonyítja.

De honnan ered a szabadkőművesség? Ez nagyon összetett és érdekes kérdés. A legelterjedtebb elmélet szerint a templomos lovagokig, illetve Salamon templomáig vezetik vissza „származásukat”. Egy biztos, nagy tudású, istenfélő emberek voltak azok, akik a szabadkőművesség alapjait lefektették. 

Az arra érdemeseknek adták át a tudásukat 

 Az első magyarországi szabadkőműves-páholy 1749-ben alakult Brassóban, „Három oszlophoz” néven. Magyarország felvidéki részein, északon, pár évtizeddel később indult a térnyerése. 1769-ben Eperjesen az „Erényes utazóhoz”, Besztercebányán 1774-ben az „Erényes emberbaráthoz”, 1781-ben Miskolcon az „Erényes világpolgárhoz” és Balassagyarmaton ugyanebben az évben az „Erényes zarándokhoz” nevű páholyok alakultak meg. 

 Láthatjuk, hogy az erényes szó milyen gyakran fordul elő a páholyneveink között. Nem véletlenül. A templomosok egyik eredetelmélete szerint a középkorban a templomokat, székesegyházakat építő mester­emberek csak az arra érdemeseknek adták át tudásukat. Ők lettek a későbbi szabadkőművesek, akik már nem fizikai munkával keresték a kenyerüket, hanem gondolkodással, kereskedéssel, illetve egy nemesi család sarjaként akár egy egész életen át tartó tanulással. 

 A páholynevek második része metaforikus. „Utazó”, „zarándok”, ezek arra utalnak, hogy mi csak látogatóban vagyunk a földön, és célunk az Isten országa, a mennyország. Ebből azt is láthatjuk, hogy hazánkban az úgynevezett reguláris szabadkőművesség terjedt el, tehát az Istenben való hit feltétele volt a tagságnak. Nagyon fontos még a szabadkőművesség eszmerendszerében a szabadság, egyenlőség, testvériség. Minden embert egyenlőként kezeltek, minden embert egyenlőnek tartottak a páholy tagjai. 

 „Világot teremtének Miskolcon, mely az egész tájra, mely egész honra kilövelé jóltevő sugárait” (Zsédenyi Béla: Miskolc szellemi élete és kultúrája [Miskolc, 1929, Magyar Jövő Nyomdaüzem és Lapkiadóvállalat Részvénytársaság]) – írja Kazinczy Ferenc (a képen), aki maga is tagja volt a miskolci „Erényes világpolgárok”-nak.

 Ilyen szép felvezetés után nézzük a miskolci páholy történetét! Alapítója gróf Török Lajos, a bécsi páholy tagja, ő az, aki a szabadkőművesség magvait elhinti a miskolci és borsodi értelmiségiek körében. Szerény anyagi körülmények között élő – hogy miért lett szegény, arra még visszatérünk –, mélyen vallásos ember volt, a régi tudományokat tanulmányozta. Maga köré gyűjtötte azokat a barátait, ismerőseit, akiket érdemesnek tartott a szabadkőművesség alapelveire. 

 Miután úgy látta, hogy elegendő embert toborzott össze, megkérte az engedélyt Bécsből egy saját miskolci páholy létrehozására. A tagok saját, külön neveket vettek fel, ezek közül idézzünk fel egypárat! 

Török Lajos – Rutil Vendogra 
Vay Miklós – Vociny Vasul 
Kail János – Enias Kalion 
Orczy József – Zophorces Borcas 
Vay József – Hoyas Vivus de Japea

Később a páholy jeles tagjai közé belépő Kazinczy Ferenc az Orpheus nevet vette fel. 

 Több helyen ezt lehet olvasni az egykori miskolci páholy neveként: „Erényes kozmopoliták az égő bokorhoz Kelet felé”. Nos, ennek is megvan a magyarázata, először nem értettem az okát. Török úr nem 1780-ban lépett be a szabadkőművesek közé – ahogy sok forrásban találjuk –, és nem a miskolci volt az első páholy, melyet létrehozott. Az „Égő bokorhoz” nevűt Kassán alapította 1779-ben, de anyagi gondjai miatt vissza kellett vonulnia birtokaira Borsod megyébe. Ekkor a kassai páholy nem működött tovább. Amikor Miskolcon megszületett az új páholy – mivel a kassaiak tárgyai nála voltak –, egy ideig a kassai páholy pecsétjét használta, ezen pedig az „Égő bokorhoz” felirat állott. 

De térjünk vissza a tagokra és a miskolci csoport alapítására. Minden tagnak külön címere is volt. Tehát hivatalosan a miskolci páholy az „Erényes világpolgárhoz” nevet vette fel, alakuló ülése 1781. május 8-án történt meg. A páholy alapítója és első főmestere gróf Török Lajos lett. Első felügyelője Vay József, második felügyelője Ragályi István, szónoka és kincstárnoka Óváry László, titkára Fáy Barnabás. 

A rendelkezésre álló dokumentumokból kiderül, hogy a miskolci alapítók mind tagjai voltak előtte az eperjesi páholynak. Az eperjesi „Erényes utazóhoz” páholy első felügyelője, Potthornyai Imre – az anyapáholy részéről küldött képviselő – beiktatta a miskolci páholy vezetőségét. 

 A páholy folyamatosan bővült, egyre többen kérték felvételüket a „világpolgárokhoz”. Egy alkalommal azonban váratlan esemény keltett izgalmat a kis csapaton belül. Vay Józsefné, aki nem tudta, hogy férje a páholy tagja – és megrögzött szabadkőművesség-ellenes volt –, egyik levelét felbontva értesült erről. Ekkor olyan éktelen haragra gerjedt, hogy feltörte József íróasztalát is, és megtalálta benne a szabadkőművesek törvényeit és a rend esküjét. Az iratok egy részét ott helyben összetépte, és a férjét is elhagyta. Az iratok nagy része azonban megmaradt, és mivel Vayné nem tudott németül – vagy latinul –, a csoport szerencséjére egy olyan emberhez vitte, aki később visszajuttatta őket a páholy tagjaihoz. 

 Mi ebből a tanulság? Ha tudjuk, hogy az asszony nem szereti azt, amit titokban csinálunk, akkor a levelezésünket diszkréten kezeljük. Ez más esetben is igaz lehet... Török Lajos ezek után a páholy könyvtárának az alapjait is letette. 

 1784. január 16-án lépett be Kazinczy Ferenc költő, nyelvreformátor a páholy tagjainak sorába. Később titkári megbízást is kapott. Érdekesség, hogy a fiatal Kazinczynak Kassán Török Lajos a főnöke volt, később pedig lányát, Török Sophie-t vette feleségül. De ekkor még szó sem volt erről. 

Források 

Zsédenyi Béla: Miskolc szellemi élete és kultúrája (Miskolc, 1929, Magyar Jövő Nyomdaüzem és Lapkiadóvállalat Részvénytársaság) 
Szendrei János: Miskolcz város története és egyetemes hely­irata II. (Miskolc, 1904, Miskolc város közönsége) 
Miskolczy Ambrus: Kazinczy Ferenc szabadkőműves kátéja (epa.oszk.hu) 
Berényi Zsuzsa Ágnes: Miskolc és környéke szabadkőművesi páholyneveinek vizsgálata (mnytud.arts.unideb.hu) 
Kárpáti Béla: Első lépések a történelembe (Miskolc, 1998, dr. Szabadfalvi József) – Szarka Róbert: A szabadkőművesség Miskolcon 
Kárpáti Béla: Borsodi szép-históriák – Orpheus alias Kazinczy Ferenc (mek.oszk.hu) 
Ekert Anna Zsófia: A szabadkőművesség történeti és eszmei háttere – szakdolgozat (midra.uni-miskolc.hu) 
konteo.blogrepublik.eu 
Wikipédia – Kazinczy Ferenc szócikk

Forrás: https://www.boon.hu/helyi-kozelet/2022/04/erenyes-kozmopolitak-az-ego-bokorhoz-kelet-fele

Múltidéző – Reiman Zoltán sorozata miskolci történetekről

2022.04.21. 17:30

„Az ember a Királyt és a legalacsonyabb rendű embert testvérének nézi”

Szabadkőművesek Miskolcon (2., befejező rész)

1785-ben II. József olyan rendeletet bocsátott ki, miszerint szabadkőműves-páholy csak olyan városban lehet, ahol főbb kormányhivatal is működik. Ezért – mivel Miskolcon nem volt ilyen – a miskolci csoport megszűnt. Ezek után még évekig találkoztak, abban bízva, hogy a császár megenyhül majd. 1788-ban döntöttek úgy, hogy a páholy felszerelését több részre osztják, és egyik-másik egykori tagnál tárolják majd. Nem kétséges, hogy titokban még évekig folytatták tevékenységüket, erről azonban semmilyen írásos bizonyíték nem maradt fenn számunkra.

1788. október 3-án a páholy egykori első felügyelője átvette a következő tárgyakat: 
– 4 db salamoni öltözéket, jelvénnyel együtt 
– 2 db skót mesteri öltönyt 
– 4 db mesteri, 3 db legény- és 1 db tanoncöltönyt 
– 1 db főmesteri és 1 db szónoki jelvényt 
– 1 db háromszöget

A leltárban szerepelt még: 
– 1 db alkotmánykönyv 
– 1 db jegyzőkönyv 
– a 3 alsó fok szertartásának leírása 
– 7 db tanonc-, 4 db legény-, 11 db mester-, 4 db skót mesteröltöny 
– 9 db salamoni öltözék 
– 8 db világosság jelvényei 
– 8 db ragyogó csillag 
– 44 db szavazógolyó 
– 3 db fakalapács 
– 1 db háromszög 
– a körző fából 
– 1 db halálfő 
– 3 db tapis 
– 1 db lámpa

Ezeken kívül a páholy pecsétje és még sok apróbb dolog.

Megmondom őszintén, pár dologról fogalmam sincs, hogy mi, de ezek szerepeltek a leltárban.

Ebből azért láthatjuk, hogy rendesen fel volt szerelve mindennel a páholy. E tárgyak nagy része Ragályi István alsószuhai kastélyába került. Ott sok évtizeden át megvoltak, aztán az 1850-es, 60-as években elvesztek.

Sok protestáns azért tartotta jónak a szabadkőművességet, mert a katolikus elnyomás alatt nehezebben érvényesülhettek a világban, de itt szabadon fejthették ki véleményüket, szabadon gondolkodhattak, mindenféle korlátozás nélkül.

Kazinczy Ferenc ezt írja, amikor kifejti a szabadkőművesség melletti elkötelezettségét: „Én nekem a kőmívesség olly társaság, amely kis karikát csinál a legjobb szívű emberekből; melyben az ember elfelejti azt a nagy egyenetlenséget, amely a külső világban van; amelyben az ember a Királyt és a legalacsonyabb rendű embert testvérének nézi, amelyben elfelejtkezik a Világ esztelenségei felől, s azt látván, hogy minden tagban egy lélek, t. i. a jónak szeretete, dolgozik, öröm könnyeket sír, amelyben ki-ki igyekezik ember társainak nyomorúságát a szerint mint tehetsége engedi, könnyíteni [...].” (Miskolczy Ambrus: Kazinczy Ferenc szabadkőműves kátéja [epa.oszk.hu])

Nagyon nemes, nagyon szép gondolatsor. Így ért véget a miskolci „Erényes világpolgárok” története. Vajon így ért véget a miskolci „Erényes világpolgárok” története?

Végezetül nézzük, kik voltak a miskolci páholy prominens tagjai.

Gróf Török Lajos

„A páholy alapítója s első főmestere, szendrői gróf Török Lajos, II. József alatt 1785–90. a kassai tanulmányi kerület igazgatója, s utóbb Kazinczy Ferenc apósa, szül. Ónodon 1748. okt. 7-én † 1809. Eleinte katonai pályára lépett, de csakhamar elhagyta azt, hogy az államot mint hivatalnok szolgálja.

Török Lajos buzgó híve ugy a szabadkőművességnek, mint ennek minden kinövésének; ugy mint a rózsakeresztesek alchymistikus üzelmeinek és a »Rózsa-Intézetnek« is.

Hogy Török alchymiával is nagyban foglalkozott, arról veje Kazinczy tanuskodik leveleiben, azt állítván, hogy iszonnyal szemlélte azt. Ugylátszik vagyonának jó része »füstbe« ment. A déghi levéltárban fenmaradt egy alchymistikus műve is.” (Szendrei János: Miskolcz város története és egyetemes helyirata II. – A szabadkőműves páholy [Miskolc, 1904, Miskolc város közönsége], 659. oldal) 

Gróf Török Lajos (a képen) a XVIII. századi magyar szabadkőművesség egyik leghíresebb alakja volt. Sajnos vagyona jó részét eltékozolta, részben a fent említett alkímia területén folytatott kísérletei által.

Vay József

„Nem kevésbé nevezetes férfiu volt a páholy I. felügyelője Vay József (szül. 1750), ki közpályát Szabolcsban kezdvén, 1785-ben ülnöke volt a tiszáninneni kerületi táblának, mint Szabolcsmegyei alispán, 1786-ban kir. tanácsos, 1789-ben helytartói tanácsos, 1791-ben pedig a m. udvari kancelláriánál udvari tanácsos lett. 1790-ben Szabolcsmegye, 1792-ben pedig Borsodmegye dietai követe volt. 1796 óta nagy buzgalommal viselte a tiszáninneni Superintendetia főcuratorságát és nagy érdemeket szerzett a pataki főiskola körül is, melynek 20 000 frtot hagyományozott. Áldásos életét 70 éves korában fejezte be Bugyiban 1821. decz. 30-án.” (Szendrei János: Miskolcz város története és egyetemes helyirata II. – A szabadkőműves páholy [Miskolc, 1904, Miskolc város közönsége], 660. oldal)

Ragályi István

„A II. felügyelő kiscsoltói Ragályi István kiválóan művelt, olvasott és tudományos férfi, 1790-ben a borsodi koronaőrök hadnagya, utóbb Borsodmegye több évtizeden át közszeretetű alispánja volt. [...]

Kis-csoltói Ragályi József, szül. Ragályon 1736-ban, 1785–1800-ig Borsodmegye alispánja, ki 1787-ben a megyei rabokkal kövezteti Miskolcz utczáit s hidakat készitet, mi nagy megtakarítás, »a rabok pedig kivül nappalok levegő éggel élnek, csak éjszaka szivják magokba a tömlöcz megrekedt rosszaságu levegő egét. Ez a legbölcsebb gondolatok közt egy« – kiált fel az egykori hírlapíró.

Közben kinevezték Ragályit 1785-ben a tiszántúli kerület tábla ülnökévé, 1786-ban kir. tanácsossá, 1791-ben pedig a tiszántúli iskola bizottság tagjává. Meghalt 1804-ben.” (Szendrei János: Miskolcz város története és egyetemes helyirata II. – A szabadkőműves páholy [Miskolc, 1904, Miskolc város közönsége], 669. oldal)

Kazinczy Ferenc

„Kazinczi és alsóregmeczi Kazinczy Ferenc (Érsemjén, 1759. október 27. – Széphalom, 1831. augusztus 23.) magyar író, költő, a nyelvújítás vezéralakja, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Kazinczy László ezredes testvérbátyja. Nyelvújító és irodalomszervezői tevékenységével a reformkor előtti évtizedekben a nemzeti felemelkedés és önállósulás ügyét szolgálta.

[...] 1784. január 16-án gróf Török Lajos, a kassai tankerület főigazgatója és a miskolci szabadkőműves-páholy főmestere felavatta a páholy tagjai közé. Szabadkőművesként ismerte meg Born Ignácot és Angelo Solimant” – írja a Wikipédia, a szabad enciklopédia.

Források

Zsédenyi Béla: Miskolc szellemi élete és kultúrája (Miskolc, 1929, Magyar Jövő Nyomdaüzem és Lapkiadóvállalat Részvénytársaság) 
Szendrei János: Miskolcz város története és egyetemes hely­irata II. (Miskolc, 1904, Miskolc város közönsége) 
Miskolczy Ambrus: Kazinczy Ferenc szabadkőműves kátéja (epa.oszk.hu) 
Berényi Zsuzsa Ágnes: Miskolc és környéke szabadkőművesi páholyneveinek vizsgálata (mnytud.arts.unideb.hu) 
Kárpáti Béla: Első lépések a történelembe (Miskolc, 1998, dr. Szabadfalvi József) – Szarka Róbert: A szabadkőművesség Miskolcon 
Kárpáti Béla: Borsodi szép-históriák – Orpheus alias Kazinczy Ferenc (mek.oszk.hu) 
Ekert Anna Zsófia: A szabadkőművesség történeti és eszmei háttere – szakdolgozat (midra.uni-miskolc.hu) 
konteo.blogrepublik.eu 
Wikipédia – Kazinczy Ferenc szócikk

Forrás: https://www.boon.hu/helyi-kozelet/2022/04/az-ember-a-kiralyt-es-a-legalacsonyabb-rendu-embert-testverenek-nezi