A Vallástudományi Szemle 2010/3. számában jelent meg Hoványi Márton: Egy beavatási rítus szimbolikájáról szóló cikke, amely "A Magyar Symbolikus Nagypáholy Szertartáskönyvének szemiotikája" alcímet viselte. A szerző a szabadkőműves szertartások szimbólumrendszerének feltárását, azok vallástörténeti gyökereinek beazonosítását tűzte ki céljául. Konklúzióként megállapítja, hogy "a szabadkőműves rítusok helye, formája és jelentése igen erősen a római katolikus rítusban gyökeredzik".
Nem vitatva a szerző végső konklúzióját, a cikkben számos hiányosság, tévedés vagy félreértés található, amelyekre szeretném felhívni a figyelmet.
Kezdjük először a könyvészeti adatokkal. Hoványi Márton azt közli, hogy 2008 nyarán találta meg az alcímben jelzett, Magyar Symbolikus Nagypáholy Szertartáskönyvének nevezett (valójában Magyarországi) kiadványt és egy szabadkőműves tagnévsort egy kiskereskedésben. Hosszasan tépelődik azon a kérdésen, hogy információról vagy dezinformációról van-e szó, a Nagypáholy adta-e ki vagy vásárolta-e fel ezeket a könyveket.
Mindezeket a problémákat megtakaríthatta volna, ha egy kis bibliográfiai kutatómunkát végez. Az Országos Széchenyi Könyvtár katalógusából kiderül, hogy a szabadkőműves taglista Palatinus József több kiadásban megjelent A szabadkőművesség bűnei című több részes műve egyik kötetének; a Szertartáskönyv pedig a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy többször is kiadott három részes sorozatából az első két rész 1998-as hasonmás kiadása. Az OSzK bibkiográfiája szerint Varga I. adta ki magánkiadásban.
A Nagypáholy a három részes szertartáskönyvet (1. fok, 92 p.; 2. fok 29 p.; 3. fok 34 p.) többször is kiadta; az OSzK-ban az 1902-es, 1904-es és az 1912-es (1. jegyzet) kiadás példányai találhatók meg. Az 1912-es kiadás a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban is megvan (2. jegyzet), helyben olvasható. Természetesen megvan a Magyar Országos Levéltár (MOL) P. szekciójában, a Szabadkőműves gyűjteményben is.
A szabadkőműves szertartáskönyvek angolul, franciául és még számos más nyelven is megjelentek, könyvtárakban olvashatók, könyvesboltokban megvásárolhatók. Néhány régebbi kiadvány, amelyre már nem vonatkozik a szerzői jogi védelem, az Interneten olvasható illetve szabadon letölthető.
Ezeket összevetve és nagyon hasonlónak találva nyilvánvaló, hogy az összeesküvés-elméletekből átszivárgott dezinformáció teória teljességgel légből kapott, foglalkozni sem érdemes vele. Egyébként a szóban forgó 1998-as hasonmás kiadás folyamatosan kapható az antikváriumokban és a Vaterán. Tehát nem vásárolta fel a Testvériség.
Mindezekből kiderül, hogy a szabadkőműves szertartáskönyv publikálása Hoványi kijelentésével ellentétben nem nóvum, s téves az az állítása is, hogy "mégsem terjedt el oly mértékben, hogy a legfontosabb hazai könyvtárakban vagy könyvkereskedésekben megtalálható legyen".
Térjünk át a tanulmány tartalmi kérdéseire.
A szertartáskönyv nyelvi sajátosságai című résznek az első megfigyelése az, hogy a könyv szóhasználata régies. Ebben viszont semmi meglepő nincs annak ismeretében, hogy a kiadvány 1912-es datálású, s a szabadkőművesség hazai történetének ismerete alapján tudható, hogy ez a szöveg a hazai két nagypáholy (a Jánosrendi és a Nagyoriens) 1886-ban bekövetkezett egyesülésekor alakult ki azok 1870-körüli szertartásaiból. Ezek a rituálé szövegek pedig az angol eredeti német és francia közvetítésével kerültek hazánkba. Ezeknek a szertartás szövegeknek a történeti vizsgálatából kiderül az is, hogy többször is előfordult a szövegek megváltozása, az itthon hivatalosan használtak pl. a Schrőder-féle revízióból származnak. Ebből következően Hoványi azon megállapítása is korlátozottabb érvényű, amely szerint egyes szövegrészeket nem lehet más szavakkal elmondani.
Felületességről tanúskodik Hoványinak az a megjegyzése, mely a tegeződés hiányára, a következetes magázódásra utal. A magázódást ugyanis csak az első fok szertartásain, a felvétel során használják, a második és harmadik fok rituáléiban már tegeződnek. Ez így természetes, hiszen amíg valaki még nem tagja a Testvériségnek, addig milyen alapon tegeződnének vele?
Hoványi a kioktat mellett archaikusnak érzi a felruház szót is, azt írva, hogy pozitív, azaz régies jelentésben használják. Az a gyanúm, hogy a szerző itt a felruház szót összekeveri a megruházzal, aminek tényleg negatív az értelme, szemben a felruházzal, amelynek ilyen jelentésváltozása nincs.
A szertartás terének szemiotikája című részben a szerző azt írja, hogy mivel a keresők (a beavatásra várók) listája az előcsarnokban van kifüggesztve, ez azt szimbolizálja, hogy nem nem juthatnak tovább a műhelybe vagy szentélybe addig, amíg fel nem avatták őket. Ez így téves, hiszen az ún. kendő alatti meghallgatás is a páholyban történik, csak a keresők szeme be van kötve. Másrészt az ún. fehér munkák során még a szabadkőművességbe nem jelentkezett profánok és nők is beléphetnek a szentélybe. Nálunk nem elterjedt, de külföldön gyakori, hogy eseti, vagy állandó kiállítások során bárki felkeresheti a szentélyt.
Téves a szerzőnek az a kijelentése, hogy a páholy északi részén az inasok és a kevésbé tapasztalt legények, velük szemben pedig a déli oldalon a tapasztaltabb legények és mesterek ülnek. Maga a hivatkozott szertartáskönyv csak azt rögzíti, hogy az inasok az északi oldalon az első sorban a Kelethez legközelebb ülnek, a legények és mesterek pedig bárhol. Amelyik páholyban ennél részletesebb a szabályozás, ott a legények az inasokkal szemben ülnek, a mesterek pedig bármelyik oldalon, ahol hely van.
Teljes félreértése a szabadkőműves rituáléknak az megjegyzés, mely szerint botrányos az, hogy a főmester vagy nagymester nem keletre fordulva imádkozik, s hogy személyére tekintve a testvérek az abszolút Keletre, azaz a Világmindenség Nagy Építőmesterére tekintenek. A főmester, nagymester illetve a szertartásmester a rituálék során soha nem imádkozik, tehát a szerző féle értelmezés helytelen.
A beavatási szertartás szimbolikája című részben Hoványi azt írja, hogy tudvalevőleg beavatásukkor a szabadkőművesek új nevet is kapnak, amit egymás közt is használhatnak és megrója a szertartáskönyvet, hogy ezt nem dokumentálja. Ez a névadás XVIII. században igaz is volt, de az 1870-es évektől kezdve már nem alkalmazták, ezért nem is szólhat róla ez az 1912-es szertartáskönyv.
Hoványi egyetlen bekezdésben intézi el a legényavatást, s egyáltalán nem szól a rendkívül gazdag rituáléjú, s ennél fogva a szemiotikai elemzést kiváltképpen igénylő mesteravatásról. Tudjuk, ez annak a következménye, hogy a kezébe került szertartáskönyv csak az első két fok szertartásait tartalmazza. De azt is tudjuk a bevezető bibliográfiai megjegyzésekből, hogy akár a Széchenyi könyvtárban, akár a Fővárosi Szabó Ervin könyvtárban elolvashatta, feldolgozhatta volna. S akkor az egyébként találó megfigyelések, értelmezések búzája közé nem keveredett volna a fentiekben felsorolt pelyva.
Jegyzetek:
1) Az OSZK katalógusában 503.530/1, 2, 3 jelzettel szerepelnek az 1912-es kiadású szertartáskönyv kötetei.
2) A FSZEK katalógusában BQ 366/50/1, 2, 3 jelzettel szerepel a három fok szertartáskönyve.
Kapcsolódó cikk: http://szkp4.blogspot.com/2010/11/hovanyi-marton-egy-beavatasi-ritus.html
Bejegyzések
