Sarló, kalapács, szögmérő

Pável recenziója Sárosdi Bence: Az áruló című könyvéről

---

Sarló, kalapács, szögmérő

2011.07.14. 10:51 | Pável | 

Sárosdi Bence: Az áruló 

krimi
Dekameron, 2011.

[három és fél kulcs, hozzávaló zár nélkül]

„a kőműves órája soha nem siet”

Divatba jött a történelmi krimi, pl. az antik világba Steven Saylor Gordianusa kísér el minket, a Horthy-korszakon és a második világháborún Kondor Vilmos Gordon Zsigmondja kalauzol végig (csak hogy pár nevesebbet említsek), most pedig a Kádár-korszakba látogathatunk vissza, ahol a krimiszál – kissé Dan Brown-os módon – egy néhai titkos szervezettel fonódik egybe, a még Rákosiék korában betiltott és (persze ne teljesen) felszámolt szabadkőművességgel... Lássuk hát, megérdemelten szerepel-e Sárosdi Bence műve az említett bűnügyi krónikásokkal együtt!

Argentin – magyar összecsapás, a szovjetet már levertük, de a latinok kifogtak rajtunk, persze a bíró is csalt – hát mi másról lenne szó, mint egy 1978-as vébé nyitómérkőzéséről? Ezt tárgyalják ki sör mellett, pár héttel később egy pesti kocsmában a nyitójelenetben - miközben a pultoslány Pilinszkyt hallgat a halk rádióban. Egyiküket aztán, az öreg Rajcsányit hazafelé inzultálja egy, a rongyain P-mobilos címkét viselő huligán, a bajból egy akcentussal beszélő, de magyar rendszámos, zöld „bogaras” férfi menti ki. (A legvégén megértjük, ki ő.)

Aztán alig pár szót vált valakivel (egy régi kollégájával? még nem tudjuk), akinek az aggályai csupán üldözési mániának tűntek, de a férfit másnapra meggyilkolják: elvágják a torkát, és nem rablógyilkosság volt. A hírrel egy csinos fiatal nő keresi fel Rajcsányit a Szolgálattól.

„Oldalra sandított, és észrevett az utca másik oldalán, kicsit arrébb parkoló, hófehér, ezerötös, kétlámpás Ladát. Rögtön megállapította, hogy ezek szerint még nem sikerült beszerezniük a legújabb típust, pedig állítólag már ezerhatost is gyártanak.”
 (p23.)

Bár a szabadkőműves szál már a lerí a borítón elhelyezett szimbólumról és beszél róla a fülszöveg is, félszáz oldalig nem kerül elő maga a kifejezés, akkor viszont mintha meglepetést szeretne kelteni az olvasóban, de már hiába. Az állambiztonságis nyomozónő újra felkeresi Rajcsányit, nem, nincs több hulla, feleli az öreg aggodalmaskodására, mindössze azt kéri: meséljen neki a szabadkőművességről... Úgy látszik, a szolgálat könyvtárából is leselejtezték ezt a fajta irodalmat az ötvenes években, és rászorultak az utolsó túlélőkre?

 

Dr. Rajcsányink a Testvériság Páholy tagja, és akik még életben vannak közülük, havonta összejárnak az Newyorkban (sic)  - pardon, ekkor már a Hungária étteremben. Ha már egyszer régi székhelyükre, a Nagypáholy székházába, a Podmaniczky (Rudas László) utcában (45. szám, a Vörösmarty u. sarkán) beköltözött a BM útlevélosztálya... A beszélgetésnek álcázott kihallgatás során szóba kerül az a pikáns részlet is, hogy anno maga Kádár János volt a szervezetet betiltó belügyminiszter. A fruska ügynöknő és az öreg beszélgetéséből az esetleg szintén tájékozatlanabb olvasók is képet kaphatnak – dióhéjban – a szervezet múltjáról (7. fejezet).

Kissé iskolás beszélgetés, röpködnek a híres emberek nevei Kazinczytól a Benedek íróklánig (Elek, Marcell, István), sőt azt is megtudjuk (és engem ez felcsigázott, bevallom), egy régimagyar írónk, Pálóczi Horváth Ádám regényt is szentelt a történetüknek. Majd jelentkezem vele – addig is vissza ehhez a gyilkossághoz: elvágták a torkát - a hír hallatán a páholytagok összenéznek, mert tudják, amit a nyomozók még nem, hogy ennek jelentése van. És most idézzük fel a regény címét: Gulyás Károly, a meggyilkolt szabadkőműves árulóvá letehetett? De vajon a testvériséget árulta el? Vagy éppen azt védte meg? Aztán még egy testvér elvágott torokkal végzi, és még a hullája is eltűnik.

A pályakezdő, nem is viselt vállapjai ellenére oly szívesen mondhatnók, hamvas Maros Vera illetve főnöke, a hithű ávéhás Varga alezredes ég és föld. De Maros anyja is hírhedt ávós volt, aki aztán öngyilkos lett. (Az olvasó a szereplő háta mögött tud meg ilyen pletykákat, beavatás talán ez az író részéről? Mintha kipletykálná nekünk a szereplőit.) Ugyanakkor Rajcsányi körül is gomolyog valami titok, pontosabban a halott fiával kapcsolatban, aki valahol nyugaton nyugszik, de nem engedik ki a sírjához. (Felesége és lánya az ostrom alatt pusztultak el.) Valami titokra utal egy „testvére”: a két áldozat fiainak volt valami közös titka az övével... A szervezetben ismeretlen erők dolgoznak, egyikük – a szokásos nyári üzemszünet ellenére – tagfelvételt is hirdet, vérfrissítést.

„-Akkor..? - Rajcsányi Burgerre bízta, hogy kimondja.
-Igen. Méliusznál. Az ő háza tökéletesen alkalmas erre. Elférünk, hogy senki nem gondolná, hogy éppen ott, a [rózsadombi] káderdűlőben dolgoznak a szabadkőművesek...”
  (p103.)

Egyszerű, darabos nyelvezeten szól ez a könyv, a posztmodern csak hírből érte utol, olyan egyszerű és puritán, mintha a történet korában íródott volna, ha nem robognának benne színes autókon, noir krimi is lehetne. A párbeszédek darabosak, a könnyed humornak is alig akad bennük nyoma, Sárosdi talán inkább a hangulatfestésben jó: ó micsoda időutazás egy ilyen adat: pl. Gulyást a Chelpko Ede térnél gyilkolták meg, vagy ahogy öreg hősünk megidézi Márait, vagy ahogy neki mesélnek Esterházyakról – az íróról is, meg a focistáról is. (És akiknek a nagyapjuk, most esett le nekem is,  miniszterelnök volt a nagy háború idején.) Korábban említettem, kissé iskolás volt a gyorstalpaló áttekintés a szervezet történetéről, de aztán kellemesebb anekdotikus hangra vált, ahogy a pesti székház történetén keresztül bemutatja, a monarchia bukása óta gyakorlatilag minden rendszer tiltotta őket, csak 1945-50 közt jutottak némi levegőhöz.

A beavatási ceremóniától felgyorsuló eseményekről már nem illetékes a recenzens beszámolni, legyen annyi elég, hogy senki nem az, akinek látszik, eltűnt halottak kerülnek elő, visszaüt az átkos múlt, stb. Ami a bűnügy lényegét illeti, egy, a szolgálatoknál még '56-ban, ostoba módon időzített akna (egy akta) „robbant fel”, egy megtévesztő információ sarkallt személyes bosszúra valakit – nem lesz itt semmiféle szabadkőműves összeesküvés, árnyékkormány, semmi ilyesmi, csak emberi gyarlóságok. A krimi szálainak összebogozása - az írás során - megérdemelt volna kissé több munkát, a regény pedig egy parányit lazább, vagányabb keretet - bár „a Trabant útfekvése kitűnő...”-idézettől kapott egy vajszínű árnyalatot a szöveg.

(Köszönet a könyvért a szerzőnek.)

---

Forrás: http://pavelolvas.blog.hu/2011/07/14/sarosdi_bence_az_arulo

Kapcsolódó könyv: http://szkp2.blogspot.com/2011/04/sarosdi-bence-az-arulo.html