A megemlékezés levezetőjeként dr. Révay András, a Magyarországi Nagyoriens nagymestere először Vitányi Ivánnak, Japi legrégebbi barátjának és fasizmus elenni harcostársának adta meg a szót. Vitányi megragadó visszaemlékezése adta meg az alaphangját a következő előadásnak, amelyben Donáth László (önmagát materialistaként bemutató) lelkész Papp Oszkár átvalósulásairól, paplány feleségeiről és arról az isteni tréfájáról beszélt, hogy sikerült születése napján eltávoznia. A festőművészről készült portréfilmben maga Papp Oszkár vallott magáról, majd Márton László Japi szabadkőműves pályafutását idézte fel. A művész zeneimádatára egy Beethoven szonáta emlékeztetett, majd P. Szűcs Julianna elemezte Papp Oszkár művészetét és annak forrásait.
Az alábbiakban a Jászi Oszkár páholy honlapjáról idézem a megemlékezők írásban is rögzített előadásait.
Papp
Oszkár Kossuth-díjas festőművész halálának egyéves évfordulójára
szervezett megemlékezést a Magyarországi Nagyoriens Egyesület. Papp
Oszkár, haláláig tagja volt az egyesületnek
A Magyarországi Nagyoriens Egyesület tagjai - Papp Oszkár özvegye
jelenlétében - egy bensőséges megemlékezést tartottak, ahol a fiatalkori
baráttól, Vitányi Ivántól kezdve P. Szűcs Júlia művészettörténészig
többen is emlékeztek a régi barátra. A megemlékezők között volt Donáth
László lelkész és Márton László író, műfordító. Az eseményen a
jelenlévők megtekintették a Papp Oszkárról szóló portréfilm egy
részletét is.
Közreműködött Hegedűs D. Géza, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész.
Lapunk, a megemlékezésen elhangzott három megemlékezést idéz fel.
A FIATAL PAPP OSZKÁR
A jelenlévők közül én ismerem a legrégibb idők óta Papp Oszkárt, ezért én kezdem a mai megemlékezést.
1943/44-ben, amikor felkerültem Budapestre, csakhamar része lehettem
egy fiatal társaságnak, amely nem akarta tétlenül nézni a történelem
alakulását. Most utólag is mondhatom, a jó oldalon álltunk. A közös
alapot a fasizmus és az antiszemitizmus elitélése, vele szemben pedig a
demokrácia és a szociális igazság szolgálata, valamint a modern művészet
és tudomány, mindenekelőtt Bartók Béla szellemében való szellemi
megújulás. (Ahogy mi mondtuk: „bartóki forradalom”)
Legközelebb tehát a Márciusi Front gondolkozásához, a népi
mozgalo baloldali, és a baloldali mozgalom nép szárnyához tartoztunk.
Így kerültünk Muharay Elemér „Népi ének, - tánc és színjátszó
együttesébe”. Muharay akkor ugyanezt képviselte, és szoros kapcsolatban
állt az Ellenállási Fronttal.
Sajátos volt a csoport összetétele. Voltak benne
munkásfiatalok, méghozzá szervezettek, az akkor már illegális
Szociáldemokrata Párt tagjai. És voltak értelmiségiek, fiatal
egyetemisták, mint Jancsó Miklós, Jónás Pál, vagy – az itt jelenlévők
közt rajtam kívül Bíró András.
Papp Oszkárra egyik volt sárospataki osztálytársam, Zedtwitz Ferenc
(egyébként gróf) hívta fel a figyelmemet. Ő nem csatlakozott hozzánk de
egyetértett velünk. (Barátságunk egyébként akkor kezdődött, amikor a
Bárdossy-féle magyar hadüzenet napján, az osztályban újsággal a kezében
hangosan jelentette ki, hogy ez gazság, de ez lesz a regnáló magyar
kormány veszte.) Feri unokatestvére volt Papp Oszkárnak. Mindketten
dédunokái Vas Gereben-nek, az egykor híres írónak, akinek eredeti neve –
mint mindkettőjük édesanyjáé – Radákovics.
Megismerkedtünk tehát egymással és azonnal örök barátságot fogadtunk.
Szeretettel fogadott Japi édesanyja, Mária néni is. Tudtuk, hogy
édesapja régen meghalt, de élettársa Festetics Benó bácsi is egyetértett
velünk. (Mária néni Kosztolányival való románcát nem emlegették, de
Japi ágya fölött ott volt egy kép, amelyben a költő ölében ült.)
Egyezett a gondolkodásunk, egyezett az ízlésünk. A népdalban
és Bartókban Japi is otthonos volt. A képzőművészetben én Van
Gogh-ig jutottam, most ez kiegészült Klee-vel és Georg Gross-al.
Japiék a pasaréti háromszobás lakásukat is felajánlották, hogy ott
tartsunk megbeszéléseket. Éltünk is vele, és ott több estén át gróftól a
munkásfiúig nagy egyetértésben tárgyaltuk az antifasiszta
harc lehetőségeit.
Japi tevékeny részt vett akcióinkban is. Sokfélét
csináltunk. Iratokat gyűjtöttünk, plakátokat ragasztottunk, üldözötteket
bújtattunk. Szervező munkát végeztünk, az egyetemi diákellenállás kiszélesítésében,
a deményisták és más mozgalmi szekták bekapcsolásában. Részt vettünk a
börzsönyi partizán csoport szervezésében, és más akciókban (például a
Gömbös szobor ledöntésében.) Szervesen kapcsolódtunk az ellenállás
vezetéséhez, Major Tamáshoz, Donáth Ferenchez, Somogyi Miklóshoz, és a
katonai vonalon Kis Jánoshoz.
Esténként azonban - néha kissé vigyázatlanul – beültünk
egy-egy kocsmába és ott némi kaja után énekelni kezdtünk, népdalokat,
majd Kodály Biciniákat, sőt kórusműveket, majd szavaltunk –
még vigyázatlanabbul Ady és József Attila verseket. Japi meg rajzolt,
például éppen bennünket, s a képein hős forradalmároknak néztünk ki.
Ugorjunk egyet: 1945-ben ismét együtt voltunk. Ki-ki járt
az egyetemre, (Japi a főiskolára), végezte dolgát, de esténkint
mind folytattuk a Muharay együttesben. Japiról például kiderült,
hogy szenzációs táncos. Testalkatának megfelelően nem a népi erő,
hanem az önírónia és a szofisztikáció szellemében. Miután
koreográfusunk szintén képzőművész volt – Szabó Iván – ő ezt nagyon jól
megértette, és a Miloss Aurél-féle modern balett szellemében (tagja volt
Miloss híres „Csupajáték” csoportjénak) karakter szerepeket adott
Japinak.
Nemsokára azonban ismét változtak az idők. Súlyos
belharcok keletkeztek a politikában és keletkeztek a Muharay együttesben
is. A kettő természetesen összefüggött. A politikát nem kell most
itt jellemeznem. Számunkra ebből az volt a döntő, hogy megértettük:
nem abban az irányba megy, amit mi elképzeltünk. Az általunk
elképzelt szocializmus a demokráciával és a bartóki forradalommal
forrott (volna) össze. Most azt kellett megértenünk, hogy ez mit jelent
számunkra. Nem volt könnyű. Jancsó ennek iszonyatát mondta el Fényes
szelekben. A csoportunk mindenesetre szétesett – bár árulás nem történt,
a személyes barátságok maradtak.
Papp Oszkár az elsők közt volt, vagy éppen az első, aki levonta
a konzekvenciákat. Sosem lépett be a pártba, de most elsők közt
távozott a Muharay együttesből. És azonnal konfliktusba került a
képzőművészeti Derkovits kollégiumban, amelynek pedig alapító tagja
volt, (ha jól emlékszem a költő – akkor képzőművésznek induló – Nagy
László szobatársa.) Az ő ideálja a modernitás és a társadalmi
mondanivaló egyeztetése – ebből születtek a közvetlenül 45 utáni évek
alkotásai (Dózsáról, a földosztásról stb.) Nem tudta azonban elfogadni a
szocreál akkor – a Zsdánov-határozat után feltétlen paranccsá előlépett
elvét. És nem volt hajlandó hallgatni. Ezért kizárták a főiskoláról is.
Így lett belőle főfoglalkozású restaurátor.
Visszavonult tehát a „közélettől”, és mégse. Mert lakása továbbra is
nyitva állt mindenki számára, aki megőrzött valamit a szabadság
+ demokrácia + szellemi forradalom belső természetéből. Amit ő
egyre tágított, művészileg és világnézetileg egyaránt. És ugyanakkor
sohasem tagadta meg ifjúkori hitének racionális tartalmát. Ezért volt
azilum sokak, sokunk számára, akiket ugyanaz a bakancs szorított.
Mit
keresett? A valóság rejtett arcát (Kállai Ernő híres kifejezését nem
csak alkalmazva, de ki is szélesítve). A világ állandó metamorfózisának
szellemét és törvényeit. A különböző erők működését és egymásra való
hatását. A művészetben és a „nagyvilágban” egyaránt.
Mondhatjuk tehát, hogy mielőtt még kimondta volna, saját magától és
saját magának feltalálta és megtalálta a szabadköműves gondolkodás
lényegét.
Művészetének útját nem az én tisztem elemezni.
Világnézetének minéműségéről azonban még szólok néhány szót, az idő
rövidsége miatt tézisekben.
Lényege a kiáltó ellentmondások összekapcsolása. A féktelen változás
és a makacs mozdulatlanság, más szóval az új keresésének és a
megtalálthoz való elszánt hűségnek szofisztikált egysége. És ez
az egység most utólag még jobban látszik, mint bármikor azelőtt.
Művészetének sajátossága, hogy különböző, új és új megfogalmazásban,
sorozatokban, mondhatni műfajokban jelenik meg. Földosztás – parasztok –
gömbfejüek – arc absztakciók – kristályok – taoista koncepciók és így
tovább. Valamennyit áthatja a szabad metamorfózis és az előre megfontolt
szándékkal többrendben elkövetett hűség szerves összetartozása.
Japi így lett elismert művész, de ezért maradt csak mérsékelten elismert, sohasem vált sztárrá, celebbé, divattá.
Mindig forradalmár volt, de annak mindig – az átlag számára túlságosan – halkszavú, elvont és empatikus.
Mindig halkszavú volt, de annak – az átlag számára mindig túlságosan – újító és forradalmár.
Mindig szembeszállt a nagy ellentmondásokkal, de azok egyik oldalát sem engedte győzni.
Egyszerre hatotta át a szendén pimasz szabadság, nemcsak
a hatalommal, de az annál is nagyobb úrral, a megszokással szemben – és a
harmónia folytonos akarása.
Papp Oszkár posztmodern volt már akkor is, amikor ezt a kifejezést
még ki sem találták, de hű maradt a klasszikus
modernitás metafizikájához akkor is, amikor a posztmodern csalódottság
dühe azt el akarta söpörni.
Én ezért szeretem változatlanul.
VITÁNYI IVÁN
Papp Oszkár a szabadkőműves
Én Papp Oszkár életének utolsó negyedszázadáról beszélek. Ekkor lépett közénk, ettől kezdve határozta meg az MNO tevékenységét.
Japit és Hajnal Albertet Vidor Ferenctől örököltük és általa attól a
Rózsakeresztes páholytól, amely hagyományától nem idegen módon, titokban
működött a Kádár-korszakban.
A szabadkőműves és a rózsakeresztes csoportok tevékenységében noha
több a hasonlóság, mint a különbség, mégsem azonosak. Az emberi szív és
ész iskolájaként szolgál mind a kettő, valószínűleg ez könnyítette meg
az átjárást. Vidor Ferenc résztvett az első magyarországi
páholy megalakításában, franciaországi útjai is elősegítették
gyors beilleszkedését. Elképedve szemléltem, hogy a kenyerük javát már
elfogyasztott Hajnal Albert és Papp Oszkár úgy érkeztek meg az első
páholyba, sohasem látott emberek közé, olyan időszakban, amikor a mai
szabadkőművesség írott anyaga magyar nyelven jóformán hozzáférhetetlen
volt, mintha mindig is odatartoztak volna.
1992-ben ugyan még mindig kevesen voltunk, de elegen ahhoz, hogy
francia barátaink bíztatására kinyilvánítsuk önállóságunkat. Az
újjászülető Nagyoriensnek anyagi javak mellett szellemi irányításra és a
magyar értelmiség körében ismert és vonzó személyekre volt szüksége.
Papp Oszkár némi szabódás után vállalkozott arra, hogy mindössze két
éves szabadkőműves múlttal megjelenítse ezt az arcot. Se akkor, se azóta
nem találhattunk volna alkalmasabb jelöltet. Egyszerre magabiztosan és
alázattal végezte feladatát.
Mindenkinél jobban ismerte a mértéket, bármilyen helyzetben kérdezték
pontosan annyit mondott, ami szükséges és úgy, hogy mindenki értsen
belőle. Egy a közvélemény számára voltaképpen ismeretlen, pletykákkal és
rágalmakkal terhelt szervezetről a legtermészetesebb módon, mondhatnám
félkézzel mosta le az évtizedek alatt rákent gyalázatot. A
sors fintora, hogy most, húsz évvel később mindezt újrakezdhetjük, mert
immár ipari formában újból és újból felhangzik a rágalomária.
Nagymestersége három évében azonban nem csupán a támadások
visszaverésére vállalkozott. Megkísérelte, hogy a szűkebb és tágabb
környezet számára megfogalmazza a lényeget. 1992-ben megjelent
tanulmányában így ír:
„A minden együttlétünk alkalmával elmondott
hármas jelszó: Szabadság! Egyenlőség! Testvériség! valóságos társadalmi
célképzet ébrentartó jele. Ebben a nagyon nehéz, átmeneti időszakban,
amikor az egyik társadalmi szerkezet felbomlóban, a másik kialakulóban
van, az átalakulás rengeteg súrlódással, egyenetlenséggel jár. Fontos
lehet egy valóban iniciatikus, filozófikus, szakrális szemlélet
jelenléte, mert ez is a szellemi élethez tartozik, amelyből egy
egészséges társadalom alakulhat majd ki. Ennek egyik, bár
természetesen nem egyetlen biztosítéka és támasza lehet egy jóértelmű
és erős szabadkőműves közösség”.
Papp Oszkár úgyszólván utolsó leheletéig részt vállalt a Nagyoriens
és páholya, a Martinovics páholy munkájában. Bármilyen keze ügyébe eső
feladatot elvállalt, de leginkább az összejöveteleken tárgyalt témát
összefoglaló, szabadkőműves szempontból értelmező szónok szerepét
kedvelte. Itt kínálkozott alkalom, hogy az olvasmányaiból, személyes
tapasztalataiból, művészi tevékenységéből leszűrt tapasztalatokat
rögzítse és átadja.
Két évvel ezelőtt, 2010-ben egy interjúban ezeket mondta:
„A
lényeget valahogy úgy lehet megfogalmazni (…) valódi emberré válás. Azt
amit József Attila így fogalmaz: Ehess, aihass, ölelhess, alhass! A
mindenséggel mérd magad." ...
A szabadkőművességnek van egy közismert jelszava: Szabadság,
egyenlőség, testvériség. Ez ugyanannak az alapértéknek megfogalmazása
társadalmi-történelmi módon, mint a bölcsesség, az alkotóerő és a
szépség eszménye. Ez a három, a szabadság, az egyenlőség és a
testvériség persze együtt és egymás által létezik. Ha bármelyik
dominánssá válik a többi rovására akkor – ahogy ezt a történelem
számtalan példája mutatja – baj van. Ez nem rövidtávú program, hanem
célképzet. Olyan célképzet, mint a teljesség igénye valakinek a
világlátásában. Valójában erről szól az egész szabadkőművesség, amely a
maga szimbolikus szerkezetében, az avatások és emelések rendjében
mutatja meg ezt a lényeget. A szabadkőművesség a kozmikus mértékű és
kozmikus mércéjű emberi kultúrát és annak egymásba átívelő hagyományait
szimbólumokban fogalmazza meg.
(Weöres Sándor) azt mondja a teljesség felé című művében: "
Egyetlen
ismeret van, a többi csak toldás. Alattad a föld, feletted az ég,
benned a létra. Erre mondtam én azt, hogy ez az ember kozmikus helyzete,
az emberi egzisztencia lényege. Nem más a szabadkőműves program sem(…)
És itt van – ha úgy tetszik – a szabadságom is. Ez a gondolkodás ugyanis
megadja számomra a felelősséget és a szabadságot, hogy eldöntsem, hogy
most akkor én belevetem-e magam a létharcba, és megpróbálom az erőszakot
erővé, alkotóerővé emelni magamban és megerősíteni a létszolidaritást.
Azonos vagyok a világgal, és minél többet fedezek fel, és minél többet
élek meg belőle, annál inkább azonos vagyok vele, és annál inkább
felelős is vagyok érte”
Végül néhány szót Papp Oszkár gondolkozásának forrásvidékéről. A
kereszttény ihletésű humanizmust már egészen fiatal korában ötvözte –
amint erről az imént szó esett – a haladásba vetett hittel. E kettő
érdekében hajlandó volt nagy kockázatot vállalni: először amikor
szembefordult a nácizmussal, másodszor amikor nemet mondott a haladás
fogalmával visszaélő, perzekutor esztétikát hirdető állampártnak. A
rendszerváltáskor tolongó álhősökkel és szájhősökkel is szembefordulva
csak ritkán és halkan emlékeztetett, mekkora árat fizetett
szókimondásáért.
Az elhallgatás, kirekesztés évtizedeiben jutott el az akkor korántsem
divatos ezotériáig, amely nála megmaradt annak, aminek Püthagorasz
hívei szánták: a szüntelen keresés lázas állapotának, anélkül, hogy
zagyva misztikába torkollott volna. Az ú.n. magas fokok útját végigjárva
élvezettel ismerkedett meg a gnosztikus, kabalista, rózsakeresztes,
templomos hagyomány iniciatikus változataival. Minderről
természetesen már beavatása előtt jóval többet tudott nálunk, de
számunkra, akik időben, de nem ismeretekben előtte jártunk a szó szoros
értelmében izgalmas volt gondolkodásában a befogadási és újraértelmezési
folyamatot követni, látni hogyan válik a szó szoros értelmében
hússá-vérré a szövegekbe zárt holt betű.
Testvér, mester, majd nagymester és főparancsnok. A sors,
a közép-európai művész és gondolkodó sorsa mindössze húsz évet adott
nekünk Papp Oszkár életéből. A szabadkőműves sírok előtt elhangzó
jelmondat:
„semmi sem hal meg, minden él” az ő esetében szó szerint értelmezhető. A magyar szabadkőművesség Papp Oszkár után már nem az, ami előtte volt.
A Papp Oszkár idézetek forrásai:
- Papp Oszkár: A szabadkőműves szemlélet gyökereiről. Szabadkőműves gondolatok. Második kiadás. Belvári Könyvkiadó. 1994.
- Átvalósulások. Beszélgetés Papp Oszkár képzőművésszel. 2. rész. Hét hárs. IX. évfolyam. 2-3 szám.
Márton László
A napraforgó szirmai
A szimbólumok lexikonja szerint az Újvilágból visszatérő spanyol
hódítók nevezték a növényt napraforgónak, mert sugaras szirmaival
igyekszik mindig a fény felé fordulni. Éppen ezért vált az Isten iránti
hűség és szeretet jelképévé. Így jelenik meg az arcképfestészetben is,
ahol az odaadás kifejezésére használták.
A művészettörténet ismer nagy „napraforgó-festőket”. Mindenek előtt
persze Van Goghot, aki Arles-i házának falait a barátnak tartott vendég,
Gauguin komfortérzésének fokozása céljából tapétázta ki. Korábbról
ismeri Van Dyck-et, aki hetyke önarcképe mellé komponálta a fej nagyságú
virágot, kétségbe ejtve ezzel a szaktudomány azon művelőit, akik a mai
napig keresgélik a kiemelt növény képének megfejtését, de abban
valamennyien megegyeznek, hogy itt és így valamiképpen csakis a
felsőbbrendű létezés jelvénye lehetett.
Miután
abban a szerencsében volt részem, hogy többször is láthattam műtermét,
műveinek falnak támasztott sokaságát, az „opera completát”, számomra a
napraforgók fontosabb témának látszottak, mint amennyi az öröklét
számára a kurátorok által beválogattatott.Aztán a magyar festészetből
ismeri például Szántó Piroskát, aki a rejtélyes és brutális növényt
leginkább festett csontvázak közé szerette rejteni, mintegy a halált
legyőző szerelmi Papp Oszkár a hatvanas évek elejétől a hetvenes évek
végéig időről időre lefestette ezt a közönségességében is különös
virágot. A nyomtatott dokumentumok legalábbis erre engednek
következtetni. Mezei Ottó monográfiáiból valamint a katalógusokból.
Ha jól emlékszem festett, de legalábbis rajzolt ilyet korábban is,
még akkor, amikor ősi közössége, a forradalmi átalakulásban érdekelt
demokratikus aktivisták az ötvenes években színt váltottak, pályát
elhagytak, árulókká lettek vagy éppen rabokká minősültek át. És festett,
rajzolt, talán zománcozott később is, akkor, amikor a „természet
rejtett arcába” és a létezés rejtelmeit a szerves meg szervetlen formák
összecsapásának színtereként élte meg.
A sok absztrakt kép, frottázs, vegyes technikával megoldott nonfiguratív kompozíció között rendre föltűnt a nagy virág.
Emlékszem arra is, amikor rákérdeztem e motívumcsoport ihletet adó
hátterére. A válasz első pillanatban meglepett, pedig de logikus, így
utólag. Közismert volt, hogy Japit foglalkoztatta az ezotéria valamennyi
formája, ahogy az egy Hamvas Béla követőhöz illett is. De hogy a
napraforgók valójában titkos önarcképek, ez csak a magyarázatból derült
ki.
„Tudod, nekünk oroszlánoknak – egyúttal engem is beemelve közös
csillagjegyünk közös - Kállai Ernő kifejezésével élve – belemerült
rejtelmeibe - a napraforgó a mi totemvirágunk. Ahogy testrészünk: a
szív, bolygónk a nap, elemünk a tűz, természetünk szilárd, s persze
drágakövünk a rubin.”
Miért is vitatkoztam volna vele?! Bár sosem hittem az asztrológia
csodaszép meséjében, a trigonok és házak, az aszcendensek és égi
organizmusok horoszkópokban inkarnálódott nagy terveiben, elég volt a
mesterre nézzek, hogy fölismerjem benne a jegy sugallta típus
testmagasságtól függetlenített sürített lényegét. Mint a szakirodalom
mondja: egyenes tartás, egyenes járás, mindig magasra emelt fej.
Együttérző, nemes gondolkodású ember. Kedvező konstelláció esetén élénk
erkölcsi érzéke és kötelességtudás.
Papp Oszkár napraforgói azonban nem a büszke, nagylelkű, pompakedvelő
oroszlán emblémái lettek. Az egyik gyönyörű krétarajzán inkább
látszanak bogáncsnak, mint a helianthus annuus tápláló magvakat hordó,
sziromglóriával körített haszonnövényének. Egy másik drámai kartonlapján
a kék háttérből a terméseit szorongató korong fölizzik ugyan, levelei,
mint lángnyelvek haragos erőtől kócosak, de ereje úgy tűnik véges és
csak egyetlen pillanatig tart. Sorsa nem lehet más, mint jobbján és
balján kókadozó hervadt, kihunyt társaié.
A harmadik, a Napraforgó ikon hármas virágzatának szirmai már nem is
szirmok, inkább olyan egymást harapó fogaskerekek, amelyek szikrázva,
egymással összecsikorogva rozsdává. Mintha ezek a napraforgók másról sem
szólnának mint a „nem kedvező konstellációról”. Az oroszlán-személyiség
kibontakozását akadályozó lehetetlen világról. Vagy, mint ahogy a
Japinak oly kedves költő, Kosztolányi Dezső fogalmazta a Szegény
kisgyermek panaszai ciklus egyik darabjában:
„A napraforgó, mint az
őrült / röpül a pusztán egymaga, / … /szerelmese volt már a kóró, / a
pipacs és az iszalag, /elhagyta mind, most sír magában, / rí és a
szörnyű napra néz, / a napra, úri kedvesére, ki részeg, s izzik, mint a
réz. Aztán eszelősen, bután rohan a gyorsvonat után.”
Így vált a büszke oroszlán fényes csillagjegyének látványos
attribútumából a „romlás virágává”, a panasz virágává, a diszharmónia
virágává, a csillagok szerencsétlen együtt állásának nyomasztóan
szépséges virág-bizonyítékává.
Bevallom, nem tanultam meg Papp Oszkár horoszkópjának titkos üzenetét
pedig talán fontos ismeretek birtokába jutottam volna. Lehet: kulcsot
találok művészetének utolsó nagy periódusának zárjához, a Taók, az
Átvalósulások mindnek előtt pedig az Egregórák éveken átívelő
ciklusaihoz. Ezekhez a pasztellből, olajból, olykor bársonyos
velúr-papírból és igen gyakran rücskös smirgli-papírból komponált
sorozatokhoz, melyekben a tépett körvonalakat legyűrő rend uralkodik, a
felületet ökonomikusan belakó alakzatok ölelkező násza jellemez, a sima
és érdes felületeket egyensúlyba irányító bölcs mérték fékez és a hideg
meleg színeket összeszerkesztő tapasztalat formál egységes egésszé.
Röviden: a harmóniáé. Önkéntelenül adódik tehát a kérdés. Hogyan
lehetséges az, hogy egy jelentős művész személyiség titkos, belső
önarcképe nem más, mint a bukásra ítélt és végzet által determinált
nagyszerű megsemmisülésé? Míg az életmű évtizedeken átívelő ciklusokba
szerveződő teljesítménye – rokoníthatóan az Európai Iskola, a későbbi
Bálint, az érett Korniss és még sok más háttérbe húzódó magyar
modernista művészének teljesítményével – az életben, a természetben, a
világban megvalósítható artisztikus és esztétikus kompromisszumra épül,
az egymásnak feszülő erők egymást paralizáló hatásán. A kérdés
feloldásához vagy inkább megoldásához Papp Oszkár óriási intellektuális
apparátust mozgósított. Figyelve megszólalásait, tanulmányait, írásait,
saját műveinek magyarázatait az embernek gyakran az az érzése támad,
hogy a képzőművészeti produkció nála csupán a világmagyarázat egy nem
elhanyagolható, de nem a legfontosabb része volt.
Az igazi cél inkább az a filozófia, a rendszer, a struktúra, az
alakzat, amelynek megértése, működési formájának elsajátítása, a Nagy
Egész belátásának átvilágítása válik a létezés Valláspótlék lett volna
Papp Oszkár számára a Páholy tanainak elsajátítása? A hit kitágítása az
asztrológia, a mágia, a tao, s persze a Biblia titkos üzeneteinek
tanulmányozása révén? Nem mondanám. Pótlék helyett a hit kitágításának
szándéka, egy különleges metaspiritualizmus, az ideálok
összeegyeztetésének vágya, s persze egy költői szintézis hajtotta
gondolatait és tetteit. Nem ismert és nem érzett különbséget a kézzel
foghatóan valóságos, a tudományosan sejthető és csupán a mentálisan
elképzelt formációk között.
Egyik remek ciklusa, az Egregórák, a Septuaginta sejtelmes
angyalainak nevét viseli, akik jó és rossz személytelen halmazt alkotva
egyedekhez, egyedcsoportokhoz, társaságokhoz, népekhez, nemzetekhez,
bolygókhoz egyaránt tartozhatnak. Tehát mindenhez és mindenkihez, akik
figyelemmel kísérik a sors kifürkészhetetlen akaratát. S akik minden
száradó levelű napraforgó, minden szénné égő szerves anyag, minden
megsemmisülésre ítélt élőlény méltányos, gondos, rendeltetésszerű
őrzőjeként egy felsőbb akaratot képviselnek.
Sajnos már nem emlékszem, hogy Japi – amikor beszámolt végzetes és
végzetterhes Oroszlán-természetéről – mit mondott a jegy érvényesülését
alapvetően befolyásoló aszcendenséről. Meg ha mondta is, nem vettem
komolyan. Rosszul tettem. Egész jelleméből, alkotásainak végső
mondanivalójából arra következtetek, hogy kísérő jegye a Mérleg
lehetett.
Vagy ha nem, akkor is úgy viselkedett.
P. Szűcs Julianna
Papp Oszkárról eltávoztáról szóló bejelentés
ide kattintva olvasható.
Lépten-nyomon elsétálunk mellettük, megcsodáljuk őket, mégsem
tudjuk a történetüket: a fővárosban számos szabadkőműves épület, jelkép
található. A titkos szervezet az építészetünkön is nyomot hagyott, a
téma szakértőjével, Berényi Zsuzsanna Ágnessel beszélgettünk.
Bejegyzések
