In memoriam Papp Oszkár

A megemlékezés levezetőjeként dr. Révay András, a Magyarországi Nagyoriens nagymestere először Vitányi Ivánnak, Japi legrégebbi barátjának és fasizmus elenni harcostársának adta meg a szót. Vitányi megragadó visszaemlékezése adta meg az alaphangját a következő előadásnak, amelyben Donáth László (önmagát materialistaként bemutató) lelkész Papp Oszkár átvalósulásairól, paplány feleségeiről és arról az isteni tréfájáról beszélt, hogy sikerült születése napján eltávoznia. A festőművészről készült portréfilmben maga Papp Oszkár vallott magáról, majd Márton László Japi szabadkőműves pályafutását idézte fel. A művész zeneimádatára egy Beethoven szonáta emlékeztetett, majd P. Szűcs Julianna elemezte Papp Oszkár művészetét és annak forrásait.

Az alábbiakban a Jászi Oszkár páholy honlapjáról idézem a megemlékezők írásban is rögzített előadásait.

---

In memoriam Papp Oszkár, Japi

Papp Oszkár Kossuth-díjas festőművész halálának egyéves évfordulójára szervezett megemlékezést a Magyarországi Nagyoriens Egyesület. Papp Oszkár, haláláig tagja volt az egyesületnek

A Magyarországi Nagyoriens Egyesület tagjai - Papp Oszkár özvegye jelenlétében - egy bensőséges megemlékezést tartottak, ahol a fiatalkori baráttól, Vitányi Ivántól kezdve P. Szűcs Júlia művészettörténészig többen is emlékeztek a régi barátra. A megemlékezők között volt Donáth László lelkész és Márton László író, műfordító. Az eseményen a jelenlévők megtekintették a Papp Oszkárról szóló portréfilm egy részletét is.
Közreműködött Hegedűs D. Géza, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész.
Lapunk, a megemlékezésen elhangzott három megemlékezést idéz fel.


A FIATAL PAPP OSZKÁR
A jelenlévők közül én ismerem a legrégibb idők óta Papp Oszkárt, ezért én kezdem a mai megemlékezést.
1943/44-ben, amikor felkerültem Budapestre, csakhamar része lehettem egy fiatal társaságnak, amely nem akarta tétlenül nézni a történelem alakulását. Most utólag is mondhatom, a jó oldalon álltunk. A közös alapot a fasizmus és az antiszemitizmus elitélése, vele szemben pedig a demokrácia és a szociális igazság szolgálata, valamint a modern művészet és tudomány, mindenekelőtt Bartók Béla szellemében való szellemi megújulás. (Ahogy mi mondtuk: „bartóki forradalom”)
Legközelebb tehát a Márciusi Front gondolkozásához, a népi mozgalo baloldali, és a baloldali mozgalom nép szárnyához tartoztunk. Így kerültünk Muharay Elemér „Népi ének, - tánc és színjátszó együttesébe”. Muharay akkor ugyanezt képviselte, és szoros kapcsolatban állt az Ellenállási Fronttal.
Sajátos volt a csoport összetétele. Voltak benne munkásfiatalok, méghozzá szervezettek, az akkor már illegális Szociáldemokrata Párt tagjai. És voltak értelmiségiek, fiatal egyetemisták, mint Jancsó Miklós, Jónás Pál, vagy – az itt jelenlévők közt rajtam kívül Bíró András.
Papp Oszkárra egyik volt sárospataki osztálytársam, Zedtwitz Ferenc (egyébként gróf) hívta fel a figyelmemet. Ő nem csatlakozott hozzánk de egyetértett velünk. (Barátságunk egyébként akkor kezdődött, amikor a Bárdossy-féle magyar hadüzenet napján, az osztályban újsággal a kezében hangosan jelentette ki, hogy ez gazság, de ez lesz a regnáló magyar kormány veszte.) Feri unokatestvére volt Papp Oszkárnak. Mindketten dédunokái Vas Gereben-nek, az egykor híres írónak, akinek eredeti neve – mint mindkettőjük édesanyjáé – Radákovics.
Megismerkedtünk tehát egymással és azonnal örök barátságot fogadtunk. Szeretettel fogadott Japi édesanyja, Mária néni is. Tudtuk, hogy édesapja régen meghalt, de élettársa Festetics Benó bácsi is egyetértett velünk. (Mária néni Kosztolányival való románcát nem emlegették, de Japi ágya fölött ott volt egy kép, amelyben a költő ölében ült.)
Egyezett a gondolkodásunk, egyezett az ízlésünk. A népdalban és Bartókban Japi is otthonos volt. A képzőművészetben én Van Gogh-ig jutottam, most ez kiegészült Klee-vel és Georg Gross-al.
Japiék a pasaréti háromszobás lakásukat is felajánlották, hogy ott tartsunk megbeszéléseket. Éltünk is vele, és ott több estén át gróftól a munkásfiúig nagy egyetértésben tárgyaltuk az antifasiszta harc lehetőségeit.
Japi tevékeny részt vett akcióinkban is. Sokfélét csináltunk. Iratokat gyűjtöttünk, plakátokat ragasztottunk, üldözötteket bújtattunk. Szervező munkát végeztünk, az egyetemi diákellenállás kiszélesítésében, a deményisták és más mozgalmi szekták bekapcsolásában. Részt vettünk a börzsönyi partizán csoport szervezésében, és más  akciókban (például a Gömbös szobor ledöntésében.) Szervesen kapcsolódtunk az ellenállás vezetéséhez, Major Tamáshoz, Donáth Ferenchez, Somogyi Miklóshoz, és a katonai vonalon Kis Jánoshoz.
Esténként azonban - néha kissé vigyázatlanul – beültünk egy-egy kocsmába és ott némi kaja után énekelni kezdtünk, népdalokat, majd Kodály Biciniákat, sőt kórusműveket, majd szavaltunk – még vigyázatlanabbul Ady és József Attila verseket. Japi meg rajzolt, például éppen bennünket, s a képein hős forradalmároknak néztünk ki.
Ugorjunk egyet: 1945-ben ismét együtt voltunk. Ki-ki járt az egyetemre, (Japi a főiskolára), végezte dolgát, de esténkint mind folytattuk a Muharay együttesben. Japiról például kiderült, hogy szenzációs táncos. Testalkatának megfelelően nem a népi erő, hanem az önírónia és a szofisztikáció szellemében. Miután koreográfusunk szintén képzőművész volt – Szabó Iván – ő ezt nagyon jól megértette, és a Miloss Aurél-féle modern balett szellemében (tagja volt Miloss híres „Csupajáték” csoportjénak) karakter szerepeket adott Japinak.
Nemsokára azonban ismét változtak az idők. Súlyos belharcok keletkeztek a politikában és keletkeztek a Muharay együttesben is. A kettő természetesen összefüggött. A politikát nem kell most itt jellemeznem. Számunkra ebből az volt a döntő, hogy megértettük: nem abban az irányba megy, amit mi elképzeltünk. Az általunk elképzelt szocializmus a demokráciával és a bartóki forradalommal forrott (volna) össze. Most azt kellett megértenünk, hogy ez mit jelent számunkra. Nem volt könnyű. Jancsó ennek iszonyatát mondta el Fényes szelekben. A csoportunk mindenesetre szétesett – bár árulás nem történt, a személyes barátságok maradtak.
Papp Oszkár az elsők közt volt, vagy éppen az első, aki levonta a konzekvenciákat. Sosem lépett be a pártba, de most elsők közt távozott a Muharay együttesből. És azonnal konfliktusba került a képzőművészeti Derkovits kollégiumban, amelynek pedig alapító tagja volt, (ha jól emlékszem a költő – akkor képzőművésznek induló – Nagy László szobatársa.) Az ő ideálja a modernitás és a társadalmi mondanivaló egyeztetése – ebből születtek a közvetlenül 45 utáni évek alkotásai (Dózsáról, a földosztásról stb.) Nem tudta azonban elfogadni a szocreál akkor – a Zsdánov-határozat után feltétlen paranccsá előlépett elvét. És nem volt hajlandó hallgatni. Ezért kizárták a főiskoláról is. Így lett belőle főfoglalkozású restaurátor.
Visszavonult tehát a „közélettől”, és mégse. Mert lakása továbbra is nyitva állt mindenki számára, aki megőrzött valamit a szabadság + demokrácia + szellemi forradalom belső természetéből. Amit ő egyre tágított, művészileg és világnézetileg egyaránt. És ugyanakkor sohasem tagadta meg ifjúkori hitének racionális tartalmát. Ezért volt azilum sokak, sokunk számára, akiket ugyanaz a bakancs szorított.
Mit keresett? A valóság rejtett arcát (Kállai Ernő híres kifejezését nem csak alkalmazva, de ki is szélesítve). A világ állandó metamorfózisának szellemét és törvényeit. A különböző erők működését és egymásra való hatását. A művészetben és a „nagyvilágban” egyaránt.
Mondhatjuk tehát, hogy mielőtt még kimondta volna, saját magától és saját magának feltalálta és megtalálta a szabadköműves gondolkodás lényegét.
Művészetének útját nem az én tisztem elemezni. Világnézetének minéműségéről azonban még szólok néhány szót, az idő rövidsége miatt tézisekben.
Lényege a kiáltó ellentmondások összekapcsolása. A féktelen változás és a makacs mozdulatlanság, más szóval az új keresésének és a megtalálthoz való elszánt hűségnek szofisztikált egysége. És ez az egység most utólag még jobban látszik, mint bármikor azelőtt.
Művészetének sajátossága, hogy különböző, új és új megfogalmazásban, sorozatokban, mondhatni műfajokban jelenik meg. Földosztás – parasztok – gömbfejüek – arc absztakciók – kristályok – taoista koncepciók és így tovább. Valamennyit áthatja a szabad metamorfózis és az előre megfontolt szándékkal többrendben elkövetett hűség szerves összetartozása.
Japi így lett elismert művész, de ezért maradt csak mérsékelten elismert, sohasem vált sztárrá, celebbé, divattá.
Mindig forradalmár volt, de annak mindig – az átlag számára túlságosan – halkszavú, elvont és empatikus.
Mindig halkszavú volt, de annak – az átlag számára mindig túlságosan – újító és forradalmár.
Mindig szembeszállt a nagy ellentmondásokkal, de azok egyik oldalát sem engedte győzni.
Egyszerre hatotta át a szendén pimasz szabadság, nemcsak a hatalommal, de az annál is nagyobb úrral, a megszokással szemben – és a harmónia folytonos akarása.
Papp Oszkár posztmodern volt már akkor is, amikor ezt a kifejezést még ki sem találták, de hű maradt a klasszikus modernitás metafizikájához akkor is, amikor a posztmodern csalódottság dühe azt el akarta söpörni.
Én ezért szeretem változatlanul.
VITÁNYI IVÁN

 Papp Oszkár a szabadkőműves

Én Papp Oszkár életének utolsó negyedszázadáról beszélek. Ekkor lépett közénk, ettől kezdve határozta meg az MNO tevékenységét.
Japit és Hajnal Albertet Vidor Ferenctől örököltük és általa attól a Rózsakeresztes páholytól, amely hagyományától nem idegen módon, titokban működött a Kádár-korszakban.
A szabadkőműves és a rózsakeresztes csoportok tevékenységében noha több a hasonlóság, mint a különbség, mégsem azonosak. Az emberi szív és ész iskolájaként szolgál mind a kettő, valószínűleg ez könnyítette meg az átjárást. Vidor Ferenc résztvett az első magyarországi páholy megalakításában, franciaországi útjai is elősegítették gyors beilleszkedését. Elképedve szemléltem, hogy a kenyerük javát már elfogyasztott Hajnal Albert és Papp Oszkár úgy érkeztek meg az első páholyba, sohasem látott emberek közé, olyan időszakban, amikor a mai szabadkőművesség írott anyaga magyar nyelven jóformán hozzáférhetetlen volt, mintha mindig is odatartoztak volna.
1992-ben ugyan még mindig kevesen voltunk, de elegen ahhoz, hogy francia barátaink bíztatására kinyilvánítsuk önállóságunkat. Az újjászülető Nagyoriensnek anyagi javak mellett szellemi irányításra és a magyar értelmiség körében ismert és vonzó személyekre volt szüksége. Papp Oszkár némi szabódás után vállalkozott arra, hogy mindössze két éves szabadkőműves múlttal megjelenítse ezt az arcot. Se akkor, se azóta nem találhattunk volna alkalmasabb jelöltet. Egyszerre magabiztosan és alázattal végezte feladatát.
Mindenkinél jobban ismerte a mértéket, bármilyen helyzetben kérdezték pontosan annyit mondott, ami szükséges és úgy, hogy mindenki értsen belőle. Egy a közvélemény számára voltaképpen ismeretlen, pletykákkal és rágalmakkal terhelt szervezetről a legtermészetesebb módon, mondhatnám
félkézzel mosta le az évtizedek alatt rákent gyalázatot. A sors fintora, hogy most, húsz évvel később mindezt újrakezdhetjük, mert immár ipari formában újból és újból felhangzik a rágalomária.
Nagymestersége három évében azonban nem csupán a támadások visszaverésére vállalkozott. Megkísérelte, hogy a szűkebb és tágabb környezet számára megfogalmazza a lényeget. 1992-ben megjelent tanulmányában így ír:  „A minden együttlétünk alkalmával elmondott hármas jelszó: Szabadság! Egyenlőség! Testvériség! valóságos társadalmi célképzet ébrentartó jele. Ebben a nagyon nehéz, átmeneti időszakban, amikor az egyik társadalmi szerkezet felbomlóban, a másik kialakulóban van, az átalakulás rengeteg súrlódással, egyenetlenséggel jár. Fontos lehet egy valóban iniciatikus, filozófikus, szakrális szemlélet jelenléte, mert ez is a szellemi élethez tartozik, amelyből egy egészséges társadalom alakulhat majd ki. Ennek egyik, bár természetesen nem egyetlen biztosítéka és támasza lehet egy jóértelmű és erős szabadkőműves közösség”.  
Papp Oszkár úgyszólván utolsó leheletéig részt vállalt a Nagyoriens és páholya, a  Martinovics páholy munkájában. Bármilyen keze ügyébe eső feladatot elvállalt, de leginkább az összejöveteleken tárgyalt témát összefoglaló, szabadkőműves szempontból értelmező szónok szerepét kedvelte. Itt kínálkozott alkalom, hogy az olvasmányaiból, személyes tapasztalataiból, művészi tevékenységéből leszűrt tapasztalatokat rögzítse és átadja.
Két évvel ezelőtt, 2010-ben egy interjúban ezeket mondta: „A lényeget valahogy úgy lehet megfogalmazni (…) valódi emberré válás. Azt amit József Attila így fogalmaz: Ehess, aihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad." ...
A szabadkőművességnek van egy közismert jelszava: Szabadság, egyenlőség, testvériség. Ez ugyanannak az alapértéknek megfogalmazása társadalmi-történelmi módon, mint a bölcsesség, az alkotóerő és a szépség eszménye. Ez a három, a szabadság, az egyenlőség és a testvériség persze együtt és egymás által létezik. Ha bármelyik dominánssá válik a többi rovására akkor – ahogy ezt a történelem számtalan példája mutatja – baj van. Ez nem rövidtávú program, hanem célképzet. Olyan célképzet, mint a teljesség igénye valakinek a világlátásában. Valójában erről szól az egész szabadkőművesség, amely a maga szimbolikus szerkezetében, az avatások és emelések rendjében mutatja meg ezt a lényeget. A szabadkőművesség a kozmikus mértékű és kozmikus mércéjű emberi kultúrát és annak egymásba átívelő hagyományait szimbólumokban fogalmazza meg.
(Weöres Sándor) azt mondja a teljesség felé című művében: "Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás. Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra. Erre mondtam én azt, hogy ez az ember kozmikus helyzete, az emberi egzisztencia lényege. Nem más a szabadkőműves program sem(…) És itt van – ha úgy tetszik – a szabadságom is. Ez a gondolkodás ugyanis megadja számomra a felelősséget és a szabadságot, hogy eldöntsem, hogy most akkor én belevetem-e magam a létharcba, és megpróbálom az erőszakot erővé, alkotóerővé emelni magamban és megerősíteni a létszolidaritást. Azonos vagyok a világgal, és minél többet fedezek fel, és minél többet élek meg belőle, annál inkább azonos vagyok vele, és annál inkább felelős is vagyok érte”
Végül néhány szót Papp Oszkár gondolkozásának forrásvidékéről. A kereszttény ihletésű humanizmust már egészen fiatal korában ötvözte – amint erről az imént szó esett – a haladásba vetett hittel. E kettő érdekében hajlandó volt nagy kockázatot vállalni: először amikor szembefordult a nácizmussal, másodszor amikor nemet mondott a haladás fogalmával visszaélő, perzekutor esztétikát hirdető állampártnak. A rendszerváltáskor tolongó álhősökkel és szájhősökkel is szembefordulva csak ritkán és halkan emlékeztetett, mekkora árat fizetett szókimondásáért.
Az elhallgatás, kirekesztés évtizedeiben jutott el az akkor korántsem divatos ezotériáig, amely nála megmaradt annak, aminek Püthagorasz hívei szánták: a szüntelen keresés lázas állapotának, anélkül, hogy zagyva misztikába torkollott volna. Az ú.n. magas fokok útját végigjárva élvezettel ismerkedett meg a gnosztikus, kabalista, rózsakeresztes, templomos hagyomány iniciatikus változataival. Minderről természetesen már beavatása előtt jóval többet tudott nálunk, de számunkra, akik időben, de nem ismeretekben előtte jártunk a szó szoros értelmében izgalmas volt gondolkodásában a befogadási és újraértelmezési folyamatot követni, látni hogyan válik a szó szoros értelmében hússá-vérré a szövegekbe zárt holt betű.
Testvér, mester, majd nagymester és főparancsnok. A sors, a közép-európai művész és gondolkodó sorsa mindössze húsz évet adott nekünk Papp Oszkár életéből. A szabadkőműves sírok előtt elhangzó jelmondat: „semmi sem hal meg, minden él” az ő esetében szó szerint értelmezhető. A magyar szabadkőművesség Papp Oszkár után már nem az, ami előtte volt.

A Papp Oszkár idézetek forrásai:

• Papp Oszkár: A szabadkőműves szemlélet gyökereiről. Szabadkőműves gondolatok. Második kiadás. Belvári Könyvkiadó. 1994.
• Átvalósulások. Beszélgetés Papp Oszkár képzőművésszel. 2. rész. Hét hárs. IX. évfolyam. 2-3 szám.

Márton László

A napraforgó szirmai

A szimbólumok lexikonja szerint az Újvilágból visszatérő spanyol hódítók nevezték a növényt napraforgónak, mert sugaras szirmaival igyekszik mindig a fény felé fordulni. Éppen ezért vált az Isten iránti hűség és szeretet jelképévé. Így jelenik meg az arcképfestészetben is, ahol az odaadás kifejezésére használták.

A művészettörténet ismer nagy „napraforgó-festőket”. Mindenek előtt persze Van Goghot, aki Arles-i házának falait a barátnak tartott vendég, Gauguin komfortérzésének fokozása céljából tapétázta ki. Korábbról ismeri Van Dyck-et, aki hetyke önarcképe mellé komponálta a fej nagyságú virágot, kétségbe ejtve ezzel a szaktudomány azon művelőit, akik a mai napig keresgélik a kiemelt növény képének megfejtését, de abban valamennyien megegyeznek, hogy itt és így valamiképpen csakis a felsőbbrendű létezés jelvénye lehetett.




Miután abban a szerencsében volt részem, hogy többször is láthattam műtermét, műveinek falnak támasztott sokaságát, az „opera completát”, számomra a napraforgók fontosabb témának látszottak, mint amennyi az öröklét számára a kurátorok által beválogattatott.Aztán a magyar festészetből ismeri például Szántó Piroskát, aki a rejtélyes és brutális növényt leginkább festett csontvázak közé szerette rejteni, mintegy a halált legyőző szerelmi Papp Oszkár a hatvanas évek elejétől a hetvenes évek végéig időről időre lefestette ezt a közönségességében is különös virágot. A nyomtatott dokumentumok legalábbis erre engednek következtetni. Mezei Ottó monográfiáiból valamint a katalógusokból.
Ha jól emlékszem festett, de legalábbis rajzolt ilyet korábban is, még akkor, amikor ősi közössége, a forradalmi átalakulásban érdekelt demokratikus aktivisták az ötvenes években színt váltottak, pályát elhagytak, árulókká lettek vagy éppen rabokká minősültek át. És festett, rajzolt, talán zománcozott később is, akkor, amikor a „természet rejtett arcába” és a létezés rejtelmeit a szerves meg szervetlen formák összecsapásának színtereként élte meg.
A sok absztrakt kép, frottázs, vegyes technikával megoldott nonfiguratív kompozíció között rendre föltűnt a nagy virág.
Emlékszem arra is, amikor rákérdeztem e motívumcsoport ihletet adó hátterére. A válasz első pillanatban meglepett, pedig de logikus, így utólag. Közismert volt, hogy Japit foglalkoztatta az ezotéria valamennyi formája, ahogy az egy Hamvas Béla követőhöz illett is. De hogy a napraforgók valójában titkos önarcképek, ez csak a magyarázatból derült ki. „Tudod, nekünk oroszlánoknak – egyúttal engem is beemelve közös csillagjegyünk közös - Kállai Ernő kifejezésével élve – belemerült rejtelmeibe - a napraforgó a mi totemvirágunk. Ahogy testrészünk: a szív, bolygónk a nap, elemünk a tűz, természetünk szilárd, s persze drágakövünk a rubin.”
Miért is vitatkoztam volna vele?! Bár sosem hittem az asztrológia csodaszép meséjében, a trigonok és házak, az aszcendensek és égi organizmusok horoszkópokban inkarnálódott nagy terveiben, elég volt a mesterre nézzek, hogy fölismerjem benne a jegy sugallta típus testmagasságtól függetlenített sürített lényegét. Mint a szakirodalom mondja: egyenes tartás, egyenes járás, mindig magasra emelt fej. Együttérző, nemes gondolkodású ember. Kedvező konstelláció esetén élénk erkölcsi érzéke és kötelességtudás.
Papp Oszkár napraforgói azonban nem a büszke, nagylelkű, pompakedvelő oroszlán emblémái lettek. Az egyik gyönyörű krétarajzán inkább látszanak bogáncsnak, mint a helianthus annuus tápláló magvakat hordó, sziromglóriával körített haszonnövényének. Egy másik drámai kartonlapján a kék háttérből a terméseit szorongató korong fölizzik ugyan, levelei, mint lángnyelvek haragos erőtől kócosak, de ereje úgy tűnik véges és csak egyetlen pillanatig tart. Sorsa nem lehet más, mint jobbján és balján kókadozó hervadt, kihunyt társaié.
A harmadik, a Napraforgó ikon hármas virágzatának szirmai már nem is szirmok, inkább olyan egymást harapó fogaskerekek, amelyek szikrázva, egymással összecsikorogva rozsdává. Mintha ezek a napraforgók másról sem szólnának mint a „nem kedvező konstellációról”. Az oroszlán-személyiség kibontakozását akadályozó lehetetlen világról. Vagy, mint ahogy a Japinak oly kedves költő, Kosztolányi Dezső fogalmazta a Szegény kisgyermek panaszai ciklus egyik darabjában: „A napraforgó, mint az őrült / röpül a pusztán egymaga, / … /szerelmese volt már a kóró, / a pipacs és az iszalag, /elhagyta mind, most sír magában, / rí és a szörnyű napra néz, / a napra, úri kedvesére, ki részeg, s izzik, mint a réz. Aztán eszelősen, bután rohan a gyorsvonat után.”
Így vált a büszke oroszlán fényes csillagjegyének látványos attribútumából a „romlás virágává”, a panasz virágává, a diszharmónia virágává, a csillagok szerencsétlen együtt állásának nyomasztóan szépséges virág-bizonyítékává.
Bevallom, nem tanultam meg Papp Oszkár horoszkópjának titkos üzenetét pedig talán fontos ismeretek birtokába jutottam volna. Lehet: kulcsot találok művészetének utolsó nagy periódusának zárjához, a Taók, az Átvalósulások mindnek előtt pedig az Egregórák éveken átívelő ciklusaihoz. Ezekhez a pasztellből, olajból, olykor bársonyos velúr-papírból és igen gyakran rücskös smirgli-papírból komponált sorozatokhoz, melyekben a tépett körvonalakat legyűrő rend uralkodik, a felületet ökonomikusan belakó alakzatok ölelkező násza jellemez, a sima és érdes felületeket egyensúlyba irányító bölcs mérték fékez és a hideg meleg színeket összeszerkesztő tapasztalat formál egységes egésszé.
Röviden: a harmóniáé. Önkéntelenül adódik tehát a kérdés. Hogyan lehetséges az, hogy egy jelentős művész személyiség titkos, belső önarcképe nem más, mint a bukásra ítélt és végzet által determinált nagyszerű megsemmisülésé? Míg az életmű évtizedeken átívelő ciklusokba szerveződő teljesítménye – rokoníthatóan az Európai Iskola, a későbbi Bálint, az érett Korniss és még sok más háttérbe húzódó magyar modernista művészének teljesítményével – az életben, a természetben, a világban megvalósítható artisztikus és esztétikus kompromisszumra épül, az egymásnak feszülő erők egymást paralizáló hatásán. A kérdés feloldásához vagy inkább megoldásához Papp Oszkár óriási intellektuális apparátust mozgósított. Figyelve megszólalásait, tanulmányait, írásait, saját műveinek magyarázatait az embernek gyakran az az érzése támad, hogy a képzőművészeti produkció nála csupán a világmagyarázat egy nem elhanyagolható, de nem a legfontosabb része volt.
Az igazi cél inkább az a filozófia, a rendszer, a struktúra, az alakzat, amelynek megértése, működési formájának elsajátítása, a Nagy Egész belátásának átvilágítása válik a létezés Valláspótlék lett volna Papp Oszkár számára a Páholy tanainak elsajátítása? A hit kitágítása az asztrológia, a mágia, a tao, s persze a Biblia titkos üzeneteinek tanulmányozása révén? Nem mondanám. Pótlék helyett a hit kitágításának szándéka, egy különleges metaspiritualizmus, az ideálok összeegyeztetésének vágya, s persze egy költői szintézis hajtotta gondolatait és tetteit. Nem ismert és nem érzett különbséget a kézzel foghatóan valóságos, a tudományosan sejthető és csupán a mentálisan elképzelt formációk között.
Egyik remek ciklusa, az Egregórák, a Septuaginta sejtelmes angyalainak nevét viseli, akik jó és rossz személytelen halmazt alkotva egyedekhez, egyedcsoportokhoz, társaságokhoz, népekhez, nemzetekhez, bolygókhoz egyaránt tartozhatnak. Tehát mindenhez és mindenkihez, akik figyelemmel kísérik a sors kifürkészhetetlen akaratát. S akik minden száradó levelű napraforgó, minden szénné égő szerves anyag, minden megsemmisülésre ítélt élőlény méltányos, gondos, rendeltetésszerű őrzőjeként egy felsőbb akaratot képviselnek.
Sajnos már nem emlékszem, hogy Japi – amikor beszámolt végzetes és végzetterhes Oroszlán-természetéről – mit mondott a jegy érvényesülését alapvetően befolyásoló aszcendenséről. Meg ha mondta is, nem vettem komolyan. Rosszul tettem. Egész jelleméből, alkotásainak végső mondanivalójából arra következtetek, hogy kísérő jegye a Mérleg lehetett.
Vagy ha nem, akkor is úgy viselkedett.
P. Szűcs Julianna

Papp Oszkárról eltávoztáról szóló bejelentés ide kattintva olvasható.

---

Forrás: http://jophe.org/index.php/85-a-szabadkomuvesseg-hirei/118-in-memoriam-papp-oszkar-japi?showall=1&limitstart= Kapcsolódó program: http://szkp1.blogspot.com/2012/11/v-behaviorurldefaultvmlo.html