Abafi Fesslerről

Abafi Fesslerről

Részletek Abafi Aigner Lajos: FESZLER IGNÁCZ AURÉL című írásából

„A vértanúk története - úgymond Fessler - hatalmasan emlékeztetett második kérésemre: hogy isten engem vértanúvá tegyen. Átláttam, hogy ez a hivattatás szükségképen számos szenvedéssel jár; éjjelezés, hideg és meleg, éh és szomj még a legközönségesebbek. Anyám elve, hogy a tudás és tevés mindég karöltve járjon, arra sarkalt, hogy ily sanyaruságokhoz már most kezdjek hozzászokni. Ennél fogva egész éjeken át virasztottam, a zárda erdejében gyakran eső s zivatarban addig futottam, mig egészen felhevültem és kimerültem, - aztán ismét a hóban szaladgáltam, - nehányszor tövisekkel vérig korbácsoltam magamat, - fogadalommal böjtölésre köteleztem magamat, éhet és szomjat erőm kimerüléseig szenvedtem, és ha egészen elzsibbadva éreztem magamat, meggondoltam, hogy az embereket némelykor az által is megnyerhetjük, ha lakomáikban résztveszünk, és nekem tehát arra is készülnöm kell. Akkor aztán a tulságig kezdtem enni, inni, örvendve jó természetemnek, mely mindezt elbirta. Így folyt ez a következő (1775.) év május haváig.

„Besnyőtől fél mértföldnyire, Aszódon, lakott a nemes lelkű báró Podmaniczky, ki, református létére, zárdánk bőkezü jóltevője s gyakran szivesen látott vendége volt. Mindég szeretett a zárda fiatalabb lakóival mulatni s érdeklődött foglalkozásaik iránt; ilyenek voltak: virágtenyésztés, festés, faragás, dobozok készítése stb. Egyszer az én czellámba is jött, és kérdésére, hogy mivel foglalkozom? azt feleltem: olvasással és tanulással. Ezt igen dicséretesnek találta s megígérte, hogy könyvtárából nehány jó munkával el fog látni, kikötvén, hogy azokat főnökömnek ne mutassam, nehogy ez neki szemrehányásokat tegyen. Meg is tartotta szavát, és legközelebbi látogatása alkalmával elhozta nekem Fleury és Muratori szabadelvü műveit, ezek tanulmányozását hathatósan ajánlván.”
E művek harmadszori átolvasása után oda volt Feszler nyugalma, benső világa szétdúlva, szelleme a mystika egéből a földre alásújtva; meggyőződve eddigi élete, életczélja és meggyőződései helytelenségéről, és tarthatatlanságáról. Óriási erőlködéssel iparkodott azon, hogy vagy eddigi szellemi állapotát ismét helyreállítsa, vagy a mostaniba békét és világosságot hozzon. E czélra az új szövetséget hétszer egymás után olvasta át, azonkivül az egyházi atyák műveit, - bőjtölt és imádkozott, de mind hiába: hite oda volt, és élete sötétséggel elborítva.

A szerzetből való kiléphetés volt minden czélja; ennek elérésére határozta el magát Feszler a legelszántabb lépésekre. Csakhamar kinálkozott alkalom. 1782. febr. 23-kán éjfélkor parancsot kapott, hogy a zárda pinczéjében levő börtönben egy haldoklónak nyujtsa az utolsó szentséget. A szerencsétlen 52 évig volt e börtönben; még 4 társa életben volt, az egyik 50, a másik 42, a harmadik 15, a negyedik 9 év óta. A mit Feszler itt látott és hallott, arról II. József császárt titkos levélben értesítette.

A koczka elesett. Az első lépés meg volt téve, a harcz szerzete ellen megindítva. Feszler sietett a második lépéssel, és még ugyanazon évben jelent meg első műve: „Mi a császár?” (Was ist der Kaiser? 2 füzet. Wien, 1782.), melyben hevesen fordul azok ellen, kik II. József szabadelvű intézkedéseit a vallásra nézve kárhoztatták.
Feszler feljelentése következtében egy napon megvizsgáltattak a birodalom összes zárdái, s a nyert felfedezések azt eredményezték, hogy a zárdai börtönök feldúlattak és megszüntettek.

Lelkiismerete megnyugtatásául, mely nem engedte, hogy oly valláshoz számítsa magát külsőleg, melyhez bensőleg már rég nem tartozott, áttért 1792-ben az evang. hitre, s 1792. jan. 25-én házasságra lépett oly leánynyal, kitől elvált tiz évi boldogtalanság után 1802-ben. Közben az a csapás érte, hogy nevelői állását elvesztette, mivel Carolath herczeg gazdálkodási szempontból kénytelen volt mindén egyébb hivatalnokaival őt is elbocsátani.

Berlinben telepedett tehát meg, 1796. május 6-kán. Eleinte egészen tollára volt utasítva, s így keletkezett egymásután e két történelmi regénye: „'Világhódító Nagy Sándor” (1797.) és „Az achai szövetség”. (1798.)
Amellett mint szerkesztőtárs kiadta Rambach Frigyessel a „Berliner Archiv der Zeit und ihres Geschmacks” néhány évfolyamát, és Rhode J. G.-vel (1801.), majd Fiscber J. C. C.-vel (1802-3.), s végre egyedül (1804-5.) ily czímű folyóiratot „Eunomia, eine Zeitschrift des neunzehnten Jahrhunderts.” (Berlin, 1801-5.)
Feszler sok időt fordított titkos társulatok alapítására, s ilyenekben való részvételre, mire mystikus hajlamain kívül leginkább az szolgáltatta az okot, hogy odahaza nem lelte családi boldogságát, mire szíve vágyódott volna.

Így még Carolathban alapította az „Evergeták szövetségét”, melyről egy külön munkában adott számot. (1804.) Berlinben alapította 1796-ban a „Mittwochs-Gesellschaft”-ot, és 1797-ben a „Gesellschaft der Freunde der Humanität”.
628Ujabb csapás érte őt 1797-ben, midőn felszólitásra orosz ifjak számára nevelőintézetet alapított, és miután ebbe vagyonának nagyobb részét befektette volna, a várt ifjak helyett az orosz czár parancsa érkezett, melyben az intézetet betiltotta.

Ez által kellemetlen helyzetbe jutván, jókor érkezett kinevezése, mint királyi jogi tanácsos vallási és iskolai ügyekben, mely hivatal legalább életét biztosította, s a mellett elég időt nyujtott arra, hogy a szabadkőmivesek szövetségének reformjával nagy erélylyel foglalkozhatott 6 éven keresztül (1796 óta); de az e miatt minden oldalról ellene emelt felbujtások és egyébb kellemetlenségek arra birták, hogy 1802-ben véglegesen kilépjen azon szövetségből, melyért oly sokat tett. Ebbeli nézeteit 3 kötetes műben rakta le. (Megjelent 1801-7.) Megírta a szövetség történetét is 4 folio kötetben, de ez a munkája nem nyomatott ki soha.
Hanyatló egészségének helyreállítására beutazta (1798-99-1802.) Németországot, és ez alkalommal az irodalom és tudomány koryphaeusaival találkozott és összeköttetésbe lépett. Ez utnak emlékezete s kivált Herderrel folytatott beszélgetései a legmélyebb benyomást tették rá s későbbi gondolkodására s nézeteire erős befolyással voltak.

Az utolsó ut alkalmával megismerkedett Wegeli Katalin Máriával, berlini gyáros hátrahagyott leányával, és ezt még az évi november 22-kén el is vette, s vele hosszú boldog házasságban élt.

E szomoru évek alatt majdnem kizárólag irodalmi működésére volt utalva, mint egy ideig egyedüli jövedelmi forrására. Így keletkeztek 1805-9-ig 12 kötetnyi regényes és philosophiai művei.

E korszakban komolyan kezdett foglalkozni magyarországi történelmének kiadásával is; azaz: előfizetők által kivánta annak sorsát biztosítani, mielőtt megírná. Ez ügyben többek közül Engel János Keresztélyhez, a jeles történetíró s buvárhoz fordult, kihez írott érdekes két (német) levele a Nemzeti Muzeum kézirattárában őriztetik. Az egyik Bukowban, 1808. jul. 22-kén kelt és igy hangzik:

„Tekintetes ur! Mélyen tisztelt szentszéki tanácsos ur!
„Midőn a regnicolaris könyvtár jegyzékének megküldéséért szives köszönetet mondanék, megküldöm önnek egyuttal legújabb kisérletemet, honszerelmemet bebizonyítani. „A magyarok három nagy királya” czímű művem előhirnöke egy nagyobb munkának, 20 évi kutatások gyümölcsének, a magyarok oknyomozó történelmének.

E három, Feszler jellemzésére rendkívül érdekes levélből azt tudjuk meg, hogy a „Magyarok történetének” kiadását már 1808-ban tervezte, még pedig eleintén 6 kötetben, és hogy egy, „A középkor szelleme” czímű művet írt, mely soha sem jelent meg, valamint az előbbi sem jelent meg akkor s oly módon (előfizetés útján) és oly terjedelemben.

De vegyük fel ujra Feszler életének elejtett fonalát.
Ha a szükség legnagyobb, isten legközelebb. Feszler helyzete, megerőltetett munkássága s barátai áldozatkészsége daczára, napról-napra türhetetlenebbé vált; ekkor, (1809-ben) mint borult égből éltető napsugár érte őt az a hír, hogy 23 év előtt megjelent nyelvészeti művei alapján a szt.-petervári akademiához van tanárul kinevezve 2500 rubel fizetés mellett. Télnek idején utazott el családjával, és 1810. jan. 13-kán érkezett uj rendeltetése helyére; de szabadelvü előadásai itt is ellenségeket szereztek neki, ugy, hogy félév mulya abbanhagyta tanszékét, és ugyanazon fizetéssel a törvényelőkészítő bizottsághoz neveztette ki magát. Ennek levelező tagja lévén, szabadon választhatá lakhelyét.

Egyedül császári fizetésére utalva, 1813. febr. 25-kén Saratoffba és innen 1815-ki okt. 6-kán Sareptába költözött. E két helyen folytatta s fejezte be 1821. jun. 16-kán történelmi nagy művét, mely számára történelmi irodalmunkban maradandó helyet biztosit.

Közben, 1816. ápr. 2-kán, legfiatalabb leánya halálának napján, vette azt a lesujtó hírt, hogy hivatala fel van oszlatva s fizetése beszüntetve.

E levélnek csak másolata van nálam Kazinczy Gábor hagyatékából: eredetije valószínűleg a gróf Dessewffy család levéltárában őriztetik. E mellett szól az, hogy e másolat mellett van még egymás levél másolata, melyet gróf Waldstein-Sztáray Teréz rokonához, gróf Dessewffy Józsefhez írt 1817. jul. 26-kán, és melyben értesíti, hogy Feszler szomorú sorsának enyhítésére 100 aranyat szándékozik küldeni; ez összeghez már többen hozzájárúlván, az adakozásra Dessewffyt is, mint a „haza egyik Maecenását” felkéri.

641Hogy a nemes grófné igyekezete nem volt eredménytelen, tanusítja Feszler saját vallomása, mely szerint magyarországi barátai s jóakarói segélyezték, és tanusítja a „Tudományos Gyűjtemény”-ben (1818. V. 113. l.) megjelent közlemény: „Feszler prof. földinknek mostani állapotjáról az orosz birodalomban”, melyben nehány adakozó fel is van említve: névszerint: gr. Waldstein Teréz 70 aranyat, gróf Teleki László 100 frt, Balogh Péter 50 frt, Kováchich József Miklós 50 frt, gróf Illésházy István 300 frt, a zágrábi püspök Verhovácz 100 frt stb.
De segélyezték őt oroszországi barátai is, midőn kínos helyzetéről az által értesültek, hogy könyvtára becsesebb részét Pétervárra küldte eladás végett. Mindez azonban kevés lett volna, ha az a szerencsés fordulat be nem áll, hogy 1818. aug. 20-án az orosz czár őt előbbi állomásába vissza helyezi, s fizetését a felfüggesztés napjától utólagosan utalványozza. E nagylelkű intézkedés nélkül talán befejezetlenűl maradt volna a „Magyarok története”, s nyomorban halt volna meg hazánknak egy nagy fia. A czár kegyének további jeléül tekinthette, hogy 14 éves fia a zarskoeseloi nevelő-intézetbe díjtalanul felvétetett.

Midőn az orosz czár végre 1818-ban az evang. hitűeket a többi felekezetekkel egyenjogosította, s evang. szentszék felállittatott; élén egy világi s egy egyházi elnökkel: ennek egyházi elnökeűl, és az oroszországi evang. egyház püspökeűl 1819. okt. 25-kén Feszlert nevezte ki, eddigi hivatalának megtartása mellett.

Ezen, jóllehet túlságos magasztalással éles ellentétet képez a különben szintén könnyen fellángoló Kazinczy Ferencz tanúságtétele. 644Önéletleirásában ugyanis elbeszéli találkozását Martinovicscsal és Feszlerrel, midőn ezek 1787-ben Lembergből Magyarországon át Bécsbe utaztak és gróf Török Lajost meglátogatták; ez őket ebédre kérte, s egyuttal meghivta Kazinczyt is, mondván „Két lembergi professor lesz vendége, kik bíráknak rendeltettek a Budán tartandó concursusban; (?) egyike franciscanus, a másika capuczinus… Kopogának, s a két vendég belépe: egyike (Martinovics) kisded, húsos, barna, kopaszodó; másika magas, nagyorrú, nagy szájú s capuczinus színű arcza is, mint kabátja. Ez hallgató, az a barna beszédes. Nem érzém magamat vonatni az első felé, Feszlertől még vissza is tolódtam.” A. köztük folyt beszélgetést Kazinczy csak homályosan érinti; de valószinűleg Martinovics már akkor kezdte bujtogatásait, s a körül foroghatott a beszéd.

Feszlerről Kazinczy 1825-ben Kis János és Guzmics Izidorhoz intézett leveleiben is emlékezik; barátait arról értesítvén, hogy egy festő barátja, ki 20 évig lakott Szt.-Pétervárott, és most Eperjesen telepedett le, a hol Kazinczy Feszler arczképét látta. „Sokat szóllottam vele Feszler felől. Sándor császár haragszik reá, a nagyok nem akarják ismerni, az okosok nevetik, mert mindennap más a gondolkodása. Közel 70 esztendős, s egy fiatal leányt veve el. Infulát, püspöki süveget teve fel Sareptaban, s mindennel veszekedik. Én egyszer láttam, s kevés pillanatokig, együtt a lenyakazott Martinovicscsal. Feszlert csak Aristidesében szerettem. Nem lehet az én gondolkozásom az ő gondolkozása.”

Magyar történelmi munkái által szerzett érdemeiért a magy. t. akadémia őt 1831-ben külföldi levelező tagjául választotta.
Regényeire nézve Gervinus78-645-1 Feszlert Meissner mellé helyezi, a kiről azt mondja, hogy „Alcibiades”-ével megnyította az öntetszelgős és kimondhatatlan üres történelmi beszélyeket, a melyeket épen úgy, mint a XVII. század termékeit, történelmi költeményekre s költött történetekre lehet felosztani, a mint bennök, vagy a történelem, vagy a költés volt túluralgó. Meissner utjain járt Feszler, ki „Marc-Aurél”-jével megindította történelmi regényeinek sorát.

Munkáiról általában ő maga így itélt élte vége felé:

„Műveimet a kritika nyilvános szava inkább dícsérte, mint gáncsolta… Óhajtottam volna, hogy soha birálat alá nem vették volna puszta aesthetikusok azt, a mi csak a vallásos bölcselkedő előtt birhat némi értékkel. Óhajtanám, hogy műveimet senki időtöltésül kezébe nem vette volna, sem jövőre időtöltésül kezébe ne vegye, mert nem e czélra, hanem időhasználatúl vannak írva számomra és mások számára, kikre nézve a szellem élete, mint nekem, nem könnyelmű játék, hanem szent komolyság, és a kik ugyanazon az úton, mint én, tévednek és haboznak.”

Ilyen volt Feszler mint ember, mint gondolkodó, és mint író!

Eredetileg: http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=71286069&t=9027376